[PDF] Momo by Michael Ende.pdf | Plain Text

MADÁRFEJŰEK TÁRSASÁGA NNCL1084 -465v1.0 Michael Ende MOMO avagy furcsa történet az időtolvajokról s a gyermekről, aki visszahozta az embereknek az ellopott időt Sugarad mindent fénybe von. Honnan jön, nem tudom. Olyan közelről s olyan messziről. Neved nem ismerem. Bárhonnan sütsz az ég felől: Ragyogj, kis csillag, fényesen! (RÉGI ÍR GYERMEKDAL NYOMÁN) MESEREGÉNY MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ A fordítás az a lábbi kiadás alapján készült: Michael Ende: Momo K. Thienemanns Verlag, Stuttgart © 1973 bei K. Thienemanns Verlag in Stuttgart

Fordította Kalász Márton © Kalász Márton, 1986 Hungarian translation A szerző rajzaival Kilenc éven felülieknek ISBN 963 11 5070 4 Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Felelős szerkesztő: Ambrus Éva A szöveghűséget ellenőrizte: Veressné Deák Éva Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Gáspár Imre Műszaki szer kesztő: Deák Ferencnc 31 700 példány – Terjedelem: 16,5 (A/5) ív – IF 5651

TARTALOM ELSŐ RÉSZ Momo és barátai Első fejezet A nagy város meg a kicsi lány Második fejezet Különös képesség s egészen közönséges ve szekedés Harmadik fejezet A játék vihar és a valódi zivatar Negyedik fejezet A hallgatag öreg és a szószapora fiatal Ötödik fejezet Történetek sokaknak és történetek egynek MÁS ODIK RÉSZ A szürke urak Hatodik fejezet Rossz a számítás, mégis beválik Hetedik fejezet Momo meglátogatja barátait, őt az ellenség látogatja meg Nyolcadik fejezet Sok -sok álmodozás és némi kétely Kilencedik fejezet A jó gyűlés elmarad, a rosszat megtartják Tizedik fejezet Vad üldözés, nyugodt m enekülés Tizenegyedik fejezet

A gonoszak jóra váltják a rosszat Tizenkettedik fejezet Momo elj ut oda, ahonnan az idő jön HARMADIK RÉSZ Az idővirágok Tizenharmadik fejezet Ott egy nap, itt egy év Tizennegyedik fejezet Egyél, ne kérdezz! Tizenötödik fejezet Még meg sem találta, már elveszítette Tizenhatodik fejezet Baj baj hátán Tizenhetedik fejezet Félj, de légy bátor! Tizennyolcadik fejezet Aki előre lát, és nem néz vissza Tizenkilencedik fe jezet Dönteni keli végre! Huszadik fejezet Az üldözők üldözése Huszonegyedik fejezet A vég és az új kezdete A szerző rövid utószava

ELSŐ RÉSZ MOMO ÉS BARÁTAI

ELSŐ FEJEZET A nagy város meg a kicsi lány Régi, régi időkben, amikor az emberek még egészen más nyelveken beszéltek, a melegebb országokban már voltak nagy és pompás városok. Emelkedtek ott császárok és királyok palotái, voltak széles utak, szűk utcák, girbegurba kis közök, álltak ott fényes templ omok, arany meg márvány istenszobrok bennük, zsibongtak tarka piacok, ahol a világ minden tájáról érkezett árut kínáltak, s szép tágas terek, ahol az emberek összeverődtek, hogy minden újságot megtárgyaljanak, szónoklatokat mondjanak vagy hallgassanak. S v oltak ott mindenekelőtt nagy színházak. Ezek a színházak olyanok voltak, amilyen még ma is a cirkusz, épp csak kőtömbökből voltak összerakva. A nézőknek szánt ülések, akárcsak egy hatalmas tölcsérben, lépcsőszerűen helyezkedtek el. Föntről nézve ezeknek a z építményeknek egyike kör alakú volt, másika ovális, megint másika tágas félkör alakú. Úgy hívták őket, hogy amfiteátrum. Voltak köztük akkorák, akár egy futballstadion, s voltak kisebbek, olyanok, ahova csak néhány száz néző fért be. Voltak előkelőek, o szlopokkal s szobrokkal díszítettek, és voltak egyszerűek s dísztelenek. Tetejük nem volt ezeknek az amfiteátrumoknak, minden a szabad ég alatt játszódott. Az előkelő színházakban épp ezért aranyhímzésű szőnyegeket feszítettek az ülések fölé, hogy a közöns éget az izzó napfénytől s a futó esőktől megvédjék. Az egyszerűbb színházakban e szolgálatot a gyékény - meg szalmaszőnyegek tették meg. Egyszóval: minden színház olyan volt, amilyet az emberek megengedhettek maguknak. Színházat azonban mindenki akart, hisz en szenvedélyes hallgatók és nézők voltak mindannyian. S amíg a megható vagy akár komikus eseményekre figyeltek, amiket a színpadon előadtak nekik, úgy érezték, mintha e csupán eljátszott élet titokzatos módon valóságosabb volna, mint az övék, a mindennap i. S szerettek erre a másik valóságra odafigyelni. Évezredek múltak el azóta. Az akkori nagy városok szertehulltak, a templomok s a paloták romba dőltek. Eső, szél, hőség és fagy megkoptatta a köveket, üreget vájt beléjük, s a nagy színházaknak is csupán romjai állnak. A málló falakban ma csupán a kabócák mondják egyhangú éneküket, mintha csak a föld álmában szuszogna. De néhány e régi, nagy városok közül megmaradt nagy városnak mind a mai napig. Az élet persze más lett bennük. Az emberek autón, villamos on járnak, telefonjuk, villanyvilágításuk van. De az új épületek közt itt meg ott még áll egy -egy oszlop, kapu, faldarab vagy akár egy amfiteátrum ama régi időkből. Momo története ilyen városban esett meg. Kint e nagy város déli szegélyén, ahol a földek kezdődnek, s a viskók meg házak egyre szegényesebbek, egy pineaerdőcskébe rejtve kis amfiteátrum romja hever. Azokban a régi időkben se volt az előkelőek közül való, már akkor is amolyan szegény emberek színháza volt. Napjainkban, vagyis abban az időben, amikor Momo története kezdődik, a romról már mindenki megfeledkezett. Csak néhány régészprofesszor tudott róla, de nem törődtek különösen vele, hisz már nem volt mit kiásni rajta. Látványosság se volt, hogy így a nagy város más romjaival vetekedhetett voln a. Turisták is csak elvétve tévedtek ide, mászkáltak a fű

benőtte üléseken, hangoskodtak, fényképeztek, s odébbálltak. Majd visszatért a csönd a csupa kő kör alakba, s a kabócák vég nélküli énekük következő strófájára hangoltak, ami semmiben sem különbözöt t az előzőektől. Valójában csak a közvetlen környéken élő emberek ismerték a különös kerek építményt. Itt legeltették kecskéiket, a gyerekek futballoztak a kör alakú téren, s olykor este szerelmespárok találkoztak. Egy nap azonban híre ment az emberek kö zt, hogy a romokban újabban valaki lakik. Egy gyermek, kislány valószínűleg. Olyan pontosan mindazonáltal nem lehet megmondani, mivel kicsit furcsán öltözik. Momo vagy valami hasonló a neve. Momo külső megjelenésre valóban kicsit különös volt, s olyan emberekre, akiknek fontos a tisztaság s a rend, alighanem riasztóan hatott. Kicsi volt, s eléggé sovány, úgyhogy legjobb akarattal se lehetett megmondani, nyolcesztendős -e épp, vagy már tizenkett ő. Vad, koromfekete hajfürtjei voltak, borzasak, mintha soha fésűt vagy ollót nem láttak volna. Nagyon nagy, gyönyörű s ugyancsak koromfekete szeme volt, lába szintén koromfekete, hisz csak mezítláb járt. Csak télen viselt néha cipőt, akkor is két felemást , ami sehogy se illett össze, s túlságosan nagy is volt. Ez úgy adódott, hogy Momónak semmije se volt, csak az, amit talált valahol, vagy ajándékba kapott valakitől. Szoknyája mindenféle tarka rongyból volt összevarrva, s a bokájáig ért. Hozzá ócska, túlsá gosan bő férfikabátot viselt, ujját a csuklójánál föltűrte. Levágni Momo nem akarta, hiszen előrelátó volt, s arra gondolt, hogy majd még nőni fog. S ki tudja, szert tehet -e újból ilyen szép és sokzsebű, hasznos kabátra. A színházrom fű benőtte színpada a latt akadt néhány félig beomlott kamra, ezekbe a külső fal egy lyukán át lehetett bejutni. Itt rendezkedett be Momo. Egy nap déltájt néhány férfi meg asszony jött oda a környékről, s megpróbálták Momót kifaggatni. Momo szemben állt velük, ijedten nézett rá juk, félt, hogy elkergetik innen. De hamar észrevette, hogy barátságos emberek. Szegények voltak ők is, s ismerték az életet. – Szóval tetszik itt neked – mondta az egyik férfi. – Igen – válaszolt Momo. – S itt is akarsz maradni? – Igen, itt. – De nem várnak téged sehol? – Nem. – Úgy gondolom, nem kellene neked hazamenned? – Én itt vagyok itthon – bizonygatta szaporán Momo. – Honnan jössz, gyermekem? Momo a kezével bizonytalan mozdulatot tett, mintha a távolba mutatna. – Kik a szüleid? – kérdezte tőle a férfi. A gyermek tanácstalanul nézett rá is s a többi emberre is, aztán csöppet megvonta a vállát. Az emberek egymásra pillantottak és sóhajtottak. – Ne félj – mondta a férfi –, nem akarunk elűzni innen. Segíteni akarunk. Momo némán bólintott, d e még nem hitte el egészen. – Azt mondod, Momo a neved, ugye? – Igen. – Szép név, de én még ilyet nem hallottam. Ki adta neked ezt a nevet?

– Én – mondta Momo. – Magad nevezted el magadat? – Igen. – Mikor születtél? Momo töprengett, s végül azt mon dta: – Ameddig én visszaemlékszem, mindig itt voltam. – Nincsen nénikéd, bácsikád, nagymamád, egyáltalán családod, ahova elmehetnél? Momo ránézett a férfira, s hallgatott egy darabig. Aztán azt dünnyögte: – Én itt vagyok itthon. – Persze – mondta a férfi –, de hisz te gyerek vagy. Egyáltalán hány éves lehetsz? – Száz – mondta Momo tétovázva. Az emberek nevettek, azt hitték, tréfál. – No, komolyan, hány éves vagy? – Százkettő – felelt Momo, kicsit még bizonytalanabbul. Eltelt e gy kis idő, mire az emberek észrevették, hogy a gyermek csak néhány számnevet tud, amiket hallott valahol, elképzelni róluk azonban semmit se tudott, hiszen nem tanította meg számolni senki. – Ide hallgass – mondta a férfi, a többiekkel való tanácskozás u tán –, mit szólnál, ha elmondanánk a rendőrségnek, hogy itt vagy. Ők egy otthonba vinnének, ott lenne mit enned, lenne ágyad, megtanulnál számolni, olvasni meg írni, s még sok minden mást. Mi a véleményed, hm? Momo ijedten nézett rá. – Ne – mormogta –, o da nem akarok. Ott már voltam egyszer. Más gyerekek is voltak ott. Rács volt az ablakokon. Mindennap megvertek bennünket, de nagyon igazságtalanul. Én akkor éjszaka átmásztam a falon, és megszöktem. Oda nem akarok visszamenni. – Ezt megértem – mondta egy idős ember, és bólintott. A többi ember is megértette, és bólintott. – No, jó – mondta egy asszony –, de hát te még olyan kicsi vagy. Valakinek gondoskodnia kell rólad. – Én gondoskodom – mondta Momo megkönnyebbülten. – Csak hát sikerül -e? – kérdezte az asszony. Momo egy darabig hallgatott, majd halkan azt mondta: – Nekem nem kell sok. Az emberek megint egymásra pillantottak, sóhajtottak és bólintottak. – Tudod mit, Momo – vette át ismét a szót a férfi, aki legelőször beszélt –, úgy gondoljuk, talán meghúzódhatnál valamelyikünknél. Igaz, nekünk is mindannyiunknak kevés a helyünk, legtöbbünknek csomó gyereke van, akik enni akarnak, de úgy gondoljuk, ahol ennyi van, még egy elfér. Mi a véleményed, hm? – Köszönöm – mondta Momo, s most első ízben elmosol yodott –, nagyon köszönöm! De nem egyeznétek inkább bele, hogy itt lakjam? Az emberek soká tanakodtak, s végtére beleegyeztek. Hiszen a gyermek itt éppen úgy ellakhatik, gondolták, s majd mindnyájan együtt gondját viselik, amúgy is egyszerűbb együtt, mint egynek külön.

Mindjárt hozzá is fogtak, a félig beomlott kőkamrát, amiben Momo lakott, kitakarították, rendet tettek, amennyire lehetett. Volt köztük egy kőműves, az kőből még kis tűzhelyet is rakott. Rozsdás kályhacsövet is szereztek valahonnan. Egy idős asztalos néhán y ládadeszkából asztalt meg két széket eszkábált. S végül az asszonyok kiszolgált, cikornyas vaságyat, alig szakadozott matracot s két takarót hoztak. A színpad alatti kőlyukból lakályos kis szobácska lett. A kőművesnek művészi képessége is volt, végül szé p, virágos képet festett a falra. Még a keretet meg a szöget is hozzáfestette, amin a kép lógott. Aztán jöttek az emberek gyermekei, elhozták, ami fölös élelmük volt, ki egy darabka sajtot, ki egy cipócska kenyeret, valaki gyümölcsöt és így tovább. S mive l nagyon sok gyermek volt, ezen az estén annyi összegyűlt, hogy valóságos kis ünnepet ülhettek mindnyájan az amfiteátrumban a kis Momo beköltözésének tiszteletére. Olyan vidámságos ünnep volt, amilyennel csak szegény emberek tudják megbecsülni egymást. Így kezdődött a kis Momo s a környéken lakó emberek barátsága.

MÁSODIK FEJEZET Különös képesség s egészen közönséges veszekedés Mostantól jól ment sora Momónak, neki mindenképp úgy tetszett. Mindig akadt mit ennie, egyszer bővebben, másszor szűkösebb en, ahogyan épp adódott, meg amit az emberek nélkülözni tudtak. Fedél volt a feje fölött, ágya volt, s ha hideg idő járta, begyújthatott. S ami a legfontosabb: sok jó barátja volt. Azt gondolhatnók, hogy Momo egyszeriben meglelte élete nagy szerencséjét, hogy ilyen barátságos emberekre akadt – Momo maga mindenképp így gondolta. Csakhogy az emberek is hamar észrevették, hogy nekik sem kisebb a szerencséjük. Szükségük volt Momóra, s ámultak, hogyan voltak meg eddig nélküle. S minél tovább élt velük a kislány , annál nélkülözhetetlenebb lett nekik, annyira nélkülözhetetlen, hogy félni kezdtek, egy szép nap majd itt találja hagyni őket. Így esett, hogy Momónak rengeteg látogatója volt. Valaki szinte mindig üldögélt nála, s élénken magyarázott neki. S akinek szü ksége volt rá, de nem tudott elmenni hozzá, elküldött érte, hogy jöjjön el. S aki még nem vette észre, hogy szüksége van rá, annak azt mondták a többiek: "Eredj csak Momóhoz!" Ez a mondat idővel bevett szólássá vált a környező emberek közt. Mint ahogy azt mondjuk: "Minden jót! – vagy: – Jó étvágyat! – vagy: – Tudja a jó ég! –, éppen úgy mondogatták mindenféle alkalommal: – Eredj csak Momóhoz!" De hát miért? Netalán olyan hihetetlenül okos volt Momo, hogy mindenkit elláthatott volna jó tanáccsal? Mindig me glelte a megfelelő szót, ha valaki vigaszra szorult? Tudott bölcsen és igazságosan ítélkezni? Dehogyis, ilyesmit Momo éppúgy nem tudott, akár a többi gyermek. Olyasmit tudott netalán Momo, ami az embereket jókedvre derítette? Tudott, mondjuk, szépen éneke lni? Vagy valamilyen hangszeren játszani? Vagy – mivel mégiscsak amolyan cirkuszfélében lakott – tudott netalán táncolni vagy akrobatikus számokat bemutatni? Nem, nem, ilyesmit se tudott. Netán varázsolni tudott? Ismert valami titokzatos bűvigét, amivel minden gondot s bánatot elűzhetett? Tudott tenyérből olvasni vagy másképpen megjósolni a jövőt? Dehogy, dehogy, semmi ilyesmi. A kis Momo egyet tudott, ahogyan rajta kívül senki: hallgatni másokat. Nincs ebben semmi különös, mondhatja netán némelyik olvasó, hallgatni akárki tud. Csakhogy ez tévedés. Valóban hallgatni a másikat csak igen kevés ember tud. S ahogyan Momo értett ehhe z, annak a világon párja nem volt. Momo úgy tudott hallgatni, hogy ostoba embereknek egyszeriben okos gondolatuk támadt. Nem mintha bármit szólt vagy kérdezett volna, ami a másikból előcsalogatta az okos választ, dehogy, ő csupán ült és hallgatott, teljes figyelemmel és odaadással. Közben nagy, sötét szeme a másikon függött, s az úgy érezte, hirtelen gondolatai támadnak, amelyekről soha sejtelme nem volt, hogy benne rejtőznek. Úgy tudott figyelni, hogy tanácstalan, határozatlan emberek egyszeriben pontosa n tudták, mit akarnak. A félénkek hirtelen szabadnak s bátornak érezték magukat. A boldogtalanok és

szorongok bizakodók és boldogok lettek. S ha valaki úgy hitte, élete célt tévesztett, s nincsen értelme, ő maga csupán egy a milliók közül, valaki, akin sem mi se múlik, s egy szempillantás alatt pótolható, akár egy lyukas cserép – s elment, és mindezt elmondta Momónak, már azalatt, amíg beszélt, titokzatos módon megvilágosodott előtte, mekkora tévedésben volt, hogy úgy, ahogyan van, csak egyes -egyetlen az emb erek közt, s éppen ezért a maga módján különösen fontos a világnak. Így tudott Momo figyelni! Egy nap két férfi jött az amfiteátrumba, halálosan összevesztek, s többé nem akartak beszélni egymással, habár szomszédok voltak. A többi ember azt tanácsolta nekik, eredjenek el Momóhoz, mert mégiscsak lehetetlen, hogy szomszédok egymással haragban éljenek. A két férfi eleinte nem akart, végül kényszeredetten engedtek. Most tehát itt ültek az amfiteátrumban, némán, ellenségesen, egyik az innenső oldalán a kőül és sornak, a másik a túlfelőlin, s komoran maguk elé meredtek. Az egyik a kőműves volt, aki a kályhát építette s a virágos képet festette Momo "lakószobájába". A neve Nicola volt, erős ember hírében állt, s fekete, jól pödrött bajuszt viselt. A másikat Ni nónak hívták. Ő sovány volt, s valahogy mindig fáradtnak tetszett. Nino egy kis vendéglőt bérelt a város szélén, inkább csak néhány öregember üldögélt nála, egész este legföljebb pohár bort ittak meg, s az emlékeiken kérődztek. Nino és jól megtermett feles ége szintén Momo barátai voltak, s nemegyszer jóféle ennivalót hoztak neki. Momo észrevette, hogy a két ember haragszik egymásra, s hirtelen nem tudta, melyikhez lépjen oda először, hogy egyiket se bántsa meg. Végül azonos távolságra a kettőtől leült a kő színpad peremére, s hol az egyikre nézett, hol a másikra. Egyszerűen várta, hogy mi lesz. Vannak dolgok, amikhez idő kell – s Momo semminek se volt olyan bővében, mint az időnek. A két ember soká elült így, aztán Nicola egyszer csak fölállt, és azt mondta : – No, én megyek. Én kinyilvánítottam a jó szándékomat azzal, hogy idejöttem. De láthatod, Momo, ez itt makacs, mint az öszvér. Minek várakozzak tovább? S megfordult, hogy valóban elmenjen. – Persze, eredj csak, tűnj el! – kiáltott utána Nino. – Ide se kellett volna jönnöd. Csak nem békélek meg egy gonosztevővel! Nicola megfordult. Arca a haragtól bíborvörös volt. – Ki a gonosztevő? – kérdezte fenyegetően, s újra visszajött. – Mondd még egyszer! – Ahányszor csak kívánod! – kiáltott Nino. – Azt hiszed , mert olyan erős és durva vagy, senki se meri szemedbe mondani az igazságot? Én, én a szemedbe mondom, és mindenkinek, aki csak hallani akarja! Igenis, rajta, gyere csak és ölj meg, ahogyan egyszer már szándékodban volt! – Bár megtettem volna! – üvöltött Nicola, s kezét ökölbe szorította. – Láthatod, Momo, hogyan hazudik, és rágalmazza az embert! Én épp csak galléron ragadtam, s belelöktem a mosogatóvíz tócsájába, a bűnbarlangja háta mögött. Abban még egy patkány se fulladna meg. – Megint Nino felé fordul t, s azt kiáltotta: – Sajnos még élsz, amint az ábrád mutatja! Vad szitkokkal estek egymásnak, Momo nem is értette, miről van szó, miért keseredtek neki annyira. Lassan kiderült, hogy Nicola csakis azért követte el szégyenletes tettét, mert Nino

előbb néh ány vendég szeme láttára pofon ütötte. Annak előtte persze az történt, hogy Nicola ripityára akarta törni Nino egész berendezését. – Ebből egy szó sem igaz! – védekezett elkeseredetten Nicola. – Egyetlen kancsót vágtam a falhoz, az is már meg volt repedve ! – De az én kancsóm volt, érted? – replikázott Nino. – S egyáltalán mi jogon hajigálsz? Nicolának úgy tetszett, nagyon is jogosan hajigált, hiszen Nino őt kőművestisztességében sértette meg. – Tudod, mit mondott rólam? – mondta Momónak. – Azt mondta, k éptelen vagyok egy egyenes falat fölhúzni, mert éjjel -nappal részeg vagyok. S hogy már a dédapám is ilyen volt, ő építette ilyen ferdére a pisai tornyot! – De Nicola – szólt Nino –, hiszen az csak tréfa volt. – Szép kis tréfa! – duzzogott Nicola. – Ilyenen én nem tudok kacagni. Kiderült azonban, hogy Nino csupán megfizetett Nicola tréfájáért. Egy reggel ugyanis pipacspiros betűvel ez állt Nino ajtaján: "Aki belép ide, káros, mert becsapja a csapláros!" Ezt vis zont Nino nem találta mulatságosnak. Egy darabig halálosan komolyan azon veszekedtek, melyikük tréfája sikerült jobban, s megint csak haragra gerjedtek. De hirtelen elhallgattak. Momo nagy szemével nézte őket, s egyikük sem tudta igazán, miért néz így. M ulat vajon rajtuk magában? Vagy szomorkodik? Arca nem árulta el. De a két férfinak egyszerre csak úgy tetszett, mintha tükörben látná magát, s elröstellték magukat. – Jó – szólt Nicola –, lehet, hogy nem kellett volna effélét az ajtódra írnom, Nino. Nem i s tettem volna meg, ha te nem vonakodol azzal a pohár borral kiszolgálni engem. Ezzel a törvényt sértetted meg, érted? Mert én mindig rendesen fizettem, és nem volt okod, hogy így bánj velem. – Mi az, hogy nem volt! – viszonozta Nino. – Már nem is emléksz el arra a bizonyos dologra a Szent Antallal? Ugye, ebbe belesápadtál?! Ugyanis úgy átejtettél, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, ilyesmit pedig én nem nyelek le. – Én téged?! – kiáltott Nicola, s ököllel a fejét csapkodta. – Inkább megfordítva volt! Te akartál engem becsapni, csak nem sikerült! A dolog úgy esett: Nino kis vendéglőjében egy Szent Antalt ábrázoló kép függött a falon. Színes nyomat volt, Nino egy képesújságból vágta ki valamikor és keretezte be. Egy nap Nicola alkudni kezdett Ninóval err e a képre – állítólag azért, mert szépnek találta. S Nino az alkuban úgy sarokba szorította Nicolát, hogy az a rádióját ajánlotta föl cserébe a képért. Nino magában somolygott, hisz Nicola persze hogy ilyenformán rosszul járt. Megkötötték az üzletet. Kide rült azonban, hogy a kép hátuljában egy papírpénz volt eldugva, amiről Nino mit se tudott. Most egyszeriben ő lett, aki rosszul járt, s ez méregbe hozta. Rövid szóval visszakövetelte Nicolától a pénzt, hiszen az nem szerepelt az alkuban. Nicola vonakodott, erre föl Nino nem akarta kiszolgálni. Így kezdődött a harag. Amint így most mindketten kezdetétől fölidézték az ügyet, egy darabig hallgattak. Aztán Nino így szólt: – Mondd meg becsületedre, Nicola, tudtál te már az alku előtt is a pénzről? – Persze ho gy tudtam, különben miért cseréltem volna?

– Akkor el kell ismerned, hogy becsaptál engem. – Hogyhogy? Te valóban nem tudtál erről a pénzről? – Becsületszavamra, nem! – Nohát. Hiszen akkor te akartál becsapni engem. Hogyan kérhettél ilyen vacak újságpa pirosért egy rádiókészüléket tőlem, hé? – S te hogyhogy tudtál a pénzről, mi? – Láttam, ahogy előző este egy vendég hálából odadugta a Szent Antalnak. Nino az ajkába harapott. – Nagy pénz volt? – Se több, se kevesebb, mint amennyit a rádióm ért – vála szolt Nicola. – Akkor a mi egész veszekedésünk – gondolkodott el Nino – csakis a Szent Antal miatt van, amit én az újságból kivágtam. Nicola a fejét vakarta. – Ha úgy vesszük, amiatt – dünnyögte –, szívesen visszaadom, Nino. – Ugyan már! – szólt méltóságteljesen Nino. – Cserebere, fogadom, vissza többé nem adom! Csapj bele becsülettel. Hirtelen nagyot nevettek mind a ketten. Lemásztak a kőlépcsőkön, a fű benőtte porond közepén találkoztak, megölelték egymást, megveregették eg ymás hátát. Aztán megölelték mindketten Momót, és azt mondták: – Hálásan köszönjük! Kis idő múltával elvonultak, Momo hosszan integetett nekik. Örvendett, hogy barátai megbékéltek egymással. Másik alkalommal egy kisfiú hozta el neki a kanáriját, mert ne m akart énekelni. Ez már nehezebb feladat volt Momónak. Egy egész héten át kellett figyelnie a madarat, míg az megint trillázni és ujjongani kezdett. Momo mindenkit meghallgatott, kutyát, macskát, tücsköt, békát, még az esőt is, meg a szelet a fák lombj ában. A maga módján minden őhozzá beszélt. Egy -egy este, ha már minden barátja hazament, még soká üldögélt magában a régi színház köves körkörében, fölötte a csillagoktól villódzó ég boltozódott, ő meg csak hallgatta a nagy -nagy csöndességet.

Aztán úgy t etszett neki, mintha egy hatalmas fül közepében ülne, s ez a fül a csillagmindenségbe kihallgatózna. Olyan volt, mintha halk és mégis hatalmas muzsikát hallana, s ettől a szíve elszorult. Ilyen éjszakákon különösen szép álmai voltak. S aki még mindig azt hiszi, hallgatni valakit, valamit nem különös dolog, próbálja meg egyszer, ő is ilyen jól figyelne -e?

HARMADIK FEJEZET A játék vihar és a valódi zivatar Magától értetődik, hogy Momo nem tett különbséget felnőtt és gyerek közt. Mindenkit meghallgatot t. A gyerekek azonban más okból is nagyon szerettek az amfiteátrumba jönni. Amióta Momo itt volt, úgy tudtak játszani, mint azelőtt soha. Semmi se volt unalmas egy pillanatig se. Nem azért, mintha Momónak jó ötletei lettek volna. Dehogy, Momo egyszerűen csak itt volt, és játszott velük. S éppen ezzel – ki tudja, hogyan – kapott szárnyra a gyerekek képzelete. Naponta találtak ki új játékokat, egyik szebb volt, mint a másik. Egyszer egy fülledt, meleg nap vagy tíz -tizenegy gyerek üldögélt a kőlépcsőkön, Momóra vártak, aki kicsit elment valahova, kóborolt a környéken, ahogyan máskor is megtette. Az égen kövér, fekete felhők gyűltek. Hamarosan kiöntenek alighanem. – Én inkább h azamegyek – mondta az egyik kislány, aki a testvérkéjét is magával hozta –, félek a villámtól meg az égzengéstől. – És otthon? – kérdezte az egyik fiú, a szemüveges. – Otthon nem félsz? – De – felelte a kislány. – Akkor itt is maradhatsz – vélte a fiú. A kislány megvonta a vállát, és bólintott. Egy idő után azt mondta: – De hátha Momo nem is jön. – Na és? – avatkozott bele egy másik, kicsit elhanyagolt külsejű fiú a beszélgetésbe. – Azért mi még játszhatunk valamit Momo nélkül is. – Jó, de mit? – Én se tudom. Valamit. – Valami, az semmi. Kinek van ötlete? – Nekem van – mondta egy kövér fiú vékony kislányhangon –, játszhatnánk olyat, hogy az egész rom egy nagy hajó, mi pedig ismeretlen tengereken járunk, és mindenféle kalandot megélünk. Én leszek a kapitány, te az elsőtiszt, te a természeti kutató, egy professzor, mivel ez egy kutatóhajóút, értitek? A többiek a matrózok. – És mi, lányok, mi mik leszünk? – Matróznők. Ez egy jövőben játszódó hajó. Nagyon jó ötlet volt! Megpróbáltak játszani, de nemi gen tudtak megegyezni, a játék megakadt. Rövid idő után megint csak ott ültek a kőlépcsőkön. Ekkor jött Momo. Az orrhullám magasra csapott. Az Argó nevű kutatóhajó halkan ingott le -föl a hullámtörésben, míg nyugodtan, teljes erővel haladva hatolt a déli koralltengerbe. Emberemlékezet óta nem vállalkozott rá hajó, hogy szelje e veszélyes vizeket, hiszen tele volt zátonnyal, korallsziklával, ismeretlen víziszörnyekkel. S mindenekelőtt itt volt az örök tájfun, a soha nem nyugvó forgószélvész. Nyughatatlanul vándorolt ide -oda ezen a tengeren, akár egy eleven, alamuszi lény, áldozatát kereste. Útja kiszámíthatatlan volt. S amit ez az orkán egyszer hatalmas karma közé kapott, többé nem eresztette el, míg gyufaszálnyi roncsokká nem tépte.

Persze az Argó nevű ku tatóhajó különösképpen föl volt vértezve ez ellen a "vándor forgószélvész" ellen. Kék alamontból állt egészen, hajlékony és törhetetlen acélból, akár a tőr pengéje. S szokatlan eljárással egyetlen darabból öntötték, illesztés, hegesztés nélkül. Mégis alig ha lett volna más kapitánynak s más legénységnek bátorsága, hogy kitegye magát ekkora veszélynek. Gordon kapitánynak volt bátorsága. Büszkén tekintett a parancsnoki hídról matrózaira és matróznőire, akik mind tapasztalt szakemberei voltak sajátos területük nek. A kapitány mellett az elsőtiszt állt, neve Don Melú, tapasztalt tengerimedve, már százhuszonhét orkánt túlélt. Valamivel hátrébb a fedélzeten Eisenstein professzor állt, az expedíció tudományos irányítója, vele két asszisztensnője, Maurin és Sara, bá mulatos emlékezetével mindkettő egész könyvtárát pótolta a tudósnak. Mindhárman precíziós műszerükre hajoltak, s bonyolult tudósnyelvükön halkan tanácskoztak. Tőlük valamivel oldalt, maga alá húzott lábbal a szép bennszülött Momosan ült. A kutató időnként a tenger sajátos részleteiről faggatta, s ő dallamos hula -dialektusában felelgetett, amit csak a professzor értett. Az expedíció célja a "vándor tájfun" okának megtalálása volt, ha lehet, az elhárítása, hogy ez a tenger más hajóknak is majd hajózható leg yen. De még minden nyugalmas volt, a viharnak semmi nyoma. A kapitányt a figyelőhelyről érkező kiáltás ragadta ki hirtelen a gondolataiból. – Kapitány! – kiáltott le kezéből tölcsért formálva a legény. – Vagy meghibbantam, vagy egy valóságos üvegszigetet látok amott elöl. A kapitány és Don Melú tüstént távcsövet ragadott. Eisenstein professzor érdeklődve szintén közelebb jött az asszisztensnő ivel. Csak a szép bennszülött lány maradt közönyösen ülve. Népének rejtélyes szokásai tiltották, hogy kíváncsiságát bevallja. Hamarosan elérték az üvegszigetet. A professzor kötélhágcsón lemászott a hajó külső falán, s rálépett az átlátszó fölületre. Rendk ívül síkos volt, Eisenstein professzornak alig sikerült a lábán megállnia. A sziget egészen kerek volt, átmérője becslés szerint húsz méter. Közepe felé emelkedett, akár egy kupolatető. Mihelyt a professzor elérte a legmagasabb pontot, a sziget mélyében lüktető fényforrást vett tisztán észre. Közölte megfigyelését a többiekkel, akik a hajókorlátnál állva feszülten várták. – Eszerint – vélte Maurin, az egyik asszisztensnő –, föltehetőleg egy kelkapusztusz bisztrozinálissal van dolgunk. – Lehet – felelte Sara, a másik asszisztensnő –, bár éppúgy lehet polluska tapetamasira. Eisenstein professzor fölemelkedett, megigazította szemüvegét, és fölkiáltott: – Az én nézetem szerint itt a közönséges strimfikusz izzadientusz egy válfajával állunk szemben! De ezt majd eldönthetjük, ha lentről megvizsgáltuk a dolgot. Erre a három matróznő – különben mind a három világhírű sportbúvár – már búváröltözékben várakozva ugrott, s eltűnt a kéklő tengermélyben. Egy ideig csupán buborékok jelentek meg a tenger felszínén, a ztán hirtelen az egyik lány, Sara bukkant föl, s zihálva kiáltott: – Egy óriásbomlaszról, más néven medúzáról van szó! A két társam a karjaiba szorult, nem tudják kiszabadítani magukat. Segítségükre kell sietnünk, amíg nem késő! Ezzel a lány ismét eltűnt .

Száz békaember vetette magát tüstént, tapasztalt kapitányuk, Franco, más néven Delfin nyomán a vízbe. Iszonyatos harc indult meg a víz alatt, amelynek felszínét lassan elborította a tajték. De még ezeknek az alábukó férfiaknak sem sikerült kiszabadítani uk a lányokat a rettenetes ölelésből. Az óriásmedúza ereje annál nagyobb volt. – Valami – szólt asszisztensnőihez homlokát ráncolva a professzor –, valami kell hogy előidézze ezt a határtalan növekményt ebben a tengerben. Hiszen ez fantasztikusan izgalmas ! Időközben Gordon kapitány és első tisztje, Don Melú, tanácskozott, s meghozták döntésüket. – Vissza! – kiáltott Don Melú. – Minden ember a fedélzetre! Kettébe vágjuk a vízi szörnyet, másképp nem tudjuk a lányokat kiszabadítani. Delfin és békaemberei v isszamásztak a fedélzetre. Az Argó előbb kicsit hátrált, aztán teljes erőből elindult előre, a medúza irányába. Az acélhajó orra olyan éles volt, akár a borotva. Hangtalanul, szinte minden érezhető rázkódás nélkül kettészelte az óriás bomlaszt. Mindez a bomlasz karok közé szorult lányoknak nem volt épp veszélytelen, de Don Melú, az elsőtiszt hajszálra kiszámított mindent, s pontosan kettőjük közt haladt el. A medúza felek karjai lankadtan csüggtek alá, erejük nem volt többé, s a foglyok kicsavarodhattak be lőlük. Ujjongva fogadták őket a hajón. Eisenstein professzor odalépett a két lányhoz, s azt mondta: – Az én hibám. Nem lett volna szabad leküldenem magukat. Bocsássanak meg, hogy miattam veszélybe kerültek. – Nincs miért, professzor – válaszolt az egyik lány, és vidáman nevetett –, elvégre ezért vagyunk itt. A másik lány hozzáfűzte: – A veszély a mi hivatásunk. Hosszabb párbeszédre azonban nem volt idő. A mentőakció miatt a hajó kapitánya egészen megfeledkezett róla, hogy a tengert figyelje. Így csak utolsó pillanatban vették észre, hogy a szemhatáron közben föltűnt a "vándor forgószélvész", s őrült sebességgel közeledett az Argó felé. Az első hatalmas bukóhullám megragadta az acélhajót, és egy legalább ötven méter mély hullámvölgybe zúdította. Már en nél az első zúdulásnál egy kevésbé tapasztalt és bátor legénység, mint az Argóé volt, felerészben partra sodródik, másik fele egyszerűen elájul. Gordon kapitány azonban szétterpesztett lábbal állt a parancsnoki hídon, emberei szintén moccanatlanul helytáll tak. Csupán a szép bennszülött Momosan, aki nem szokta meg az ilyen tengeri utakat, mászott be az egyik mentőcsónakba. Néhány másodperc múlva az ég koromfekete volt. Ordítva, üvöltve vetette magát a hajóra a forgószélvész, toronymagasra fölhajította, aztán meg szakadéknál is mélyebbre. Úgy tetszett, dühe percről percre növekszik, mivel az acél Argónak csöppet se árthat. A kapitány nyugodt hangon adta ki utasításait, az első tiszt harsányan adta tovább őket. Mindenki a helyén volt. Még Eisenstein professzor és asszisztensnői sem hagyták ott műszereiket. Kiszámították, a forgószélvész legbelső magja hol helyezkedhetik el, hi szen a felé kellett a hajónak haladnia. Gordon kapitány magában csodálta a tudósok hidegvérét, végül is az ilyen emberek nincsenek épp tegező viszonyban a tengerrel. Az első villám cikázott alá, s eltalálta az acélhajót, amely persze hogy tüstént megtöltő dött elektromos árammal. Amihez hozzáértek, abból szikra csapott ki. De erre hosszú hónapok

kemény gyakorlata után mindenki föl volt készülve az Argón. Ez már senkinek nem okozott meglepetést. Csak hát a hajó vékonyabb részei, hajókötelek, vasrudak izzani kezdtek, akárcsak a villanyégő drótszálai, ez pedig megnehezítette a legénység dolgát, hiába húztak nyomban azbesztkesztyűt. De szerencsére a parázs éppolyan hamar ki is hunyt, hiszen most eső zúdult alá, akkora, amekkorát – Don Melút kivéve – még senki a résztvevők közül nem látott, olyan sűrű eső, hogy csakhamar az egész lélegzéshez szükséges levegőt lefojtotta. A legénység kénytelen volt búváröltözéket és légzőálarcot ölteni. Villám villámra, mennydörgés mennydörgés után! Üvöltő vihar! Toronymagas hull ámok, fehér tajték! Méterről méterre küzdötte magát az Argó előre, valamennyi gép teljes erőbedobással dolgozott, szembeszállva a tájfun ősi erejével. A gépészek, a fűtők a kazánház mélyében emberfölötti munkát végeztek. Hozzákötötték magukat egy -egy köt élvéghez, hogy a hajó iszonyú forgása, hánykódása be ne lökje őket a gőzkazán nyitott lángtorkába. Végre elérték a forgószélvész legbelső magvát. De micsoda látvány tárult ott éléjük! A tenger felszínén, amely itt bent tükörsima volt, mivel a vihar ereje minden hullámot egyszerűen elsöpört, valami hatalmas lény járta táncát. Fél lábon állt, fölfelé egyre vastagodott, valóban olyan volt, akár egy hegy nagyságú pörgőcsiga. Olyan sebességgel forgott maga körül, hogy részleteiből fölfedezni bármit képtelenség lett volna. – Egy zsum -zsum gumilasztikum! – kiáltott föl a professzor lelkesen, két kézzel fogva szemüvegét, amit a zuhogó eső egyre le akart sodorni az orra hegyéről. – Megmagyarázná bővebben is? – dünnyögött Don Melú. – Mi csak egyszerű tengerészek vagyunk, és... – Ne zavarja most a professzort a kutatásban! – vetette közbe Sara asszisztensnő. – Ez soha vissza nem térő alkalom. Ez a pörgő lény valószínűleg a föld legrégibb korszakából való. Legalább egymilliárd éves. Ma már csak a mikroszkopikus szin tű torzulása létezik, amit néha a paradicsommártásban, még ritkábban a zöld tintában találunk. Egy ilyen nagyságú példány ma már valószínűleg egyedüli a fajtájában, több nemigen létezik. – De mi azért vagyunk itt – kiáltott a kapitány a vihar üvöltésén át –, hogy az "örök tájfun" okát megszüntessük! A professzor tehát mondja meg, hogyan állíthatjuk meg ezt az izét itt. – Ezt bizony én se tudom - mondta a professzor. – A tudománynak eddig nem volt alkalma rá, hogy földerítse. – Rendben – szólt a kapitány –, akkor előbb rálövünk, aztán majd meglátjuk, mi lesz. – Micsoda kár! – panaszkodott a professzor. – Egy zsum -zsum gumilasztikum utolsó példányára rálőni! A kontrafikciós ágyú azonban már ráirányult az óriási pörgőcsigára. – Tűz! – vezényelt a kapitány . Egy kilométer hosszú szúróláng vágott ki az ikercsőből. Hallani persze semmit se lehetett, hiszen a kontrafikciós ágyú tudvalevőleg proteinnel működik. A világítólövedék a zsum -zsum felé szállt, a hatalmas forgószélvész azonban megállította, elirányíto tta, úgyhogy egyre nagyobb sebességgel megkerülte néhányszor a képződményt, majd hirtelen magasba röppent, s eltűnt a fekete felhőkben.

– Hiába minden! – szólt Gordon kapitány. – Okvetlenül közelebb kell férkőznünk ehhez a valamihez. – Közelebb aztán nem jutunk! – kiáltott vissza Don Melú. – A gépek már teljes gőzzel működnek. De ez is csak arra elég, hogy a vihar vissza ne sodorjon bennünket. – Van javaslata, professzor? – érdeklődött a kapitány. Eisenstein professzor csak a vállát rándította, assziszt ensnői is tanácstalanok voltak. Úgy tetszett, az expedíciót eredmény nélkül kell félbeszakítaniuk. Ebben a pillanatban valaki megérinti a professzor karját. A szép bennszülött lány volt. – Malumba! - mondta bájos arckifejezéssel. – Malumba oiszitu szono! Erveini szamba inzaltu lolobindra. Kramuna heu beni beni szadogau. – Babalu? – kérdezte ámulva a professzor. – Dida maha fenioszi intu ge doinen malumba? A szép bennszülött lány hevesen bólintott, s azt felelte: – Dod um aufu szulamat vavada. – Oi, oi – mondta a professzor, s gondterhelten állat simogatta. – Mit akar a lány? – érdeklődött az elsőtiszt. – Azt mondja, tudja népének egy ősrégi dalát – magyarázta a professzor –, azzal el lehet altatni a "vándor tájfunt", ha akad valaki, aki el me ri énekelni. – Ne kacagtasson! – dohogott Don Melú. – Altatódal egy ilyen orkánnak? – Ön mit gondol róla, professzor? – kérdezte Sara asszisztensnő. – Lehetséges volna ilyesmi? – Ne ítéljünk elhamarkodottan – mondta Eisenstein professzor. – A bennszülöt tek hagyományában sokszor találunk igaz magra. Lehet, hogy vannak bizonyos hanglejtések, amelyek hatnak a zsum -zsum gumilasztikumra. Egyszerűen túl keveset tudunk annak életföltételeiről. – Végtére nem árthat – határozott a kapitány –, próbáljuk meg, háth a. Mondja meg neki, hogy énekeljen. A professzor a szép bennszülött lányhoz fordult, s azt mondta: – Malumba didi oiszafal huna -huna, vavadu? Momosan bólintott, s mindjárt neki is fogott a különös éneknek. Néhány hangból állt csupán, azok tértek vissza újra meg újra: Eni meni allubeni vanna tat szuszura teni! A lány tapsolt hozzá, s ütemesen körbeugrált. Az egyszerű dallamot meg a szavakat nem volt nehéz megjegyezni. Mások is bekapcsolódtak, nemsokára az egész legénység énekelt, tapsoltak hozzá és ütemesen ugráltak. Különös látvány volt, hogy Don Melú, az öreg tengeri medve, végül a professzor énekel, tapsol, mintha játszótéri gyerekek volnának. S valóban, amit senki se hitt volna közülük, bekövetkezett! Az óriáspörgő egyre lassúbb lett, végül megállt és merülni kezdett. A hullámok dörögve csaptak össze fölötte. A vihar egyszerre alábbhagyott, az eső elállt, az ég tiszta lett és kék, a

tenger hullámai megnyugodtak. Az Argó ott állt a csillámló víztükrön, m intha soha nem látott volna mást, csak békét, nyugalmat. – Barátaim – mondta Gordon kapitány, és mindenkinek elismerően a szemébe nézett –, ezen túlvagyunk ! – Soha nem szaporította a szót, ezt mindnyájan tudták. Annál inkább számított, hogy most hozzátette: – Büszke vagyok rátok! – Ahogy nézem – mondta a kislány, aki a testvérkéjét is magával hozta –, tényleg esett az eső. Én mindenesetre csupa víz vagyok. Valóban, közben átvonult fölöttük a zivatar. Főleg a kislány a testvérkéjével csodálkozott, hogy egészen megfeledkezett félni a villámtól meg az égzengéstől, amíg az acélhajón volt. Még beszélgettek egy ideig a kalandról, mesélték egymásnak a részleteke t, amiket ki -ki magában megélt. Aztán elváltak, hogy hazamenjenek és megszárítkozzanak. Csak egyvalaki nem volt megbékélve a játékkal, a szemüveges fiú. Amikor elköszönt, azt mondta Momónak: – Kár, hogy ezt a zsum -zsum gumilasztikumot egyszerűen elsüllye sztettük. Utolsó példányát egy ilyen fajtának! Szívesen kutattam volna rajta közelebbről is. Egyben azonban most is mindnyájan megegyeztek: olyan jól, mint Momónál, sehol sem lehet játszani.

NEGYEDIK FEJEZET A hallgatag öreg és a szószapora fiatal Bármennyi a barátja is valakinek, mindig akad köztük egy -egy, aki a többinél kedvesebb. Momo is így volt vele. Volt két legjobb barátja, mindkettő napról napra eljött hozzá, mindenüket megosztották vele, amijük csak volt. Az egyik f iatal volt, a másik öreg. S Momo nem tudta volna megmondani, melyiküket szereti jobban. Az öregnek Utcaseprő Beppo volt a neve. A családi neve valójában más volt, de mivel foglalkozása szerint utcaseprő volt, és emiatt mindenki így is hívta, maga is így n evezte magát. Utcaseprő Beppo az amfiteátrum közelében lakott egy viskóban, amit maga eszkábált össze téglából, hullámlemezdarabokból és tetőkátrányból. Szokatlanul kis növésű volt, hozzá még kicsit hajlottan is járt, úgyhogy szinte akkora volt, mint Momo . Nagy, kurta, fehér sörtéjű feje volt, mindig kicsit ferdén tartotta, orrán apró pápaszem. Némelyik ember úgy vélte, hogy Beppo nem egészen épeszű. Azért, mert az utcaseprő a kérdésekre mindig barátságosan mosolygott, de választ nem adott. Gondolkodott. S ha úgy találta, hogy a válasz fölösleges, hallgatott. Ha úgy találta, hogy szükséges, akkor gondolkodott előbb a válaszon. Előfordult, hogy egy -két óra kellett neki, volt, hogy egy egész nap, mire a választ kimondta. A kérdező persze közben megfeledkezet t róla, mit kérdezett, s csak ámult Beppo szavain. Egyedül Momo tudta kivárni, s értette is meg, mit mond Beppo. Tudta, az utcaseprő azért gondolkodik annyit, hogy mindig igazat válaszolhasson. Mert az volt a véleménye, a világ minden szerencsétlensége a sok hazugságból származik, a szándékos hazugságból meg a nem szándékosból is, amit csak sietségünkben, hebehurgyaságunkban követünk el. Minden hajnalon napkelte előtt rozoga, nyiszorgó kerékpárján behajtott a városba egy nagy épület elé. Aztán odabent az udvaron a többi kollégájával együtt megvárta, hogy kiadják a söprűt meg a targoncát, s bizonyos utcába beosszák, ahol söpörnie kellett. Beppo szerette a napkelte előtti órákat, a város olyankor még aludt. Szerette a munkáját, és alapossággal végezte. Tudt a, hogy nagyon fontos munka. Söpörte az utcát, lassan söpörte, de megállás nélkül: Minden lépésnél lélegzetvétel, minden lélegzetvételnél söprés. Lépés – lélegzetvétel – söprés. Közben néha azért kicsit megállt, s elgondolkodva maga elé nézett. Aztán megi nt tovább – lépés – lélegzetvétel – söprés. Ahogy így megfontoltan haladt, előtte a piszkos utca, háta mögött a tiszta, gyakran nagy gondolatai támadtak. De szóba alig foglalható gondolatok voltak, nehezen meghatározhatók, akárcsak bizonyos illatok, amikr e még épp hogy emlékezünk, vagy színek, amiktől szép volt az álmunk. Munka után, ha ott üldögélt Momónál, elmagyarázta a kislánynak a nagy gondolatait. S mivel Momo a maga módján hallgatta, az utcaseprőnek megoldódott a nyelve, s megtalálta a megfelelő sza vakat. – Látod, Momo – mondta aztán úgy példaképpen –, ez így van: az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú ; ennek sose ér a végére, gondolná. Egy ideig hallgatagon maga elé nézett, majd folytatta:

– Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni. Gondolk odott egy sort. Aztán tovább beszélt: – Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre. Megint megállt, töprenge tt, aztán hozzátette: – Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. – Ismét hosszú szünet, majd a folytatás: – Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. – Bólintott magának, s azt mondta befejezésül: – Ez fontos. Vagy eljött másszor, szó nélkül leült Momo mellé, s Momo látta, hogy töpreng, s valami egészen különöset szeretne mondani. Hirtelen fölnéz, és elkezdi: – Újra magunkra is mertem. – Soká tartott, amíg halk hangon folytatta: – Előfordul, hogy ilyen van; délben, amikor mindenki alszik a hőségben. Olyankor átlátszó lesz a világ. Akár a folyó, érted? A fenekére lehet látni. Bólintott, hallgatott kis ideig, aztán még halkabban í gy szólt: – Ott másféle idők vannak, odalent a fenéken. Ismét csak töprengett hosszan, kereste a megfelelő szavakat. De úgy tetszett, még nem találja őket, majd egyszer csak egészen megszokott hangon magyarázta: – Ma a régi városfal mentén söpörtem. Van ottan öt olyan kő, annak más a színe a falban. Így, érted? S ujjával a porba nagy T betűt rajzolt. Félrebillent fejjel szemlélte, majd hirtelen azt súgta: – Fölismertem őket, a köveket. – További szünet után akad ozva mondta: – Olyan másféle idők voltak akkor, amikor a fal fölépült. Sokan dolgoztak rajta. De volt köztük kettő, ők építették bele a köveket. Ez jel volt, érted? Én ráismertem. Kezével végighúzott a szemén. Úgy tetszett, fáradságos neki a beszéd, amiko r tovább mondta, szavai erőlködve hangzottak: – Ők másképpen néztek ki akkor, ez a kettő egészen másképp. – Majd befejezve szinte haragosan azt mondta: – De én magunkra ismertem. Magamra meg rád. Magunkra ismertem. Nem lehet az emberektől rossz néven ven ni, hogy megmosolyogták Utcaseprő Beppót, ha így hallották beszélni, s a háta mögött némelyek mutatták is, hogy valahol baj van. Momo azonban szerette, s minden szavát megőrizte a. szívében. Momo másik legjobb barátja fiatal volt, mindenféleképpen ellent éte Utcaseprő Beppónak. Jóképű fiú volt, álmodozó szemű, szinte hihetetlenül szószapora. Mindig tele volt csínnyel, tréfával, és olyan önfeledten tudott nevetni, hogy muszáj volt vele nevetni, akár akarta az ember, akár nem. A neve Girolamo volt, de minden ki egyszerűen csak Giginek hívta. Beppo a foglalkozása után kapta a nevét, kapja hát Gigi is, bár Giginek egyáltalán nem volt igazi foglalkozása. Legyen tehát a neve Idegenvezető Gigi. De, mint mondtuk, az idegenvezetés is inkább csak alkalmi ténykedése v olt, egy a sok közül, hivatalból nem volt idegenvezető.

Egyetlen, amivel az idegenvezető -látszatát keltette, az ellenzős sapkája volt. Tüstént a fejébe csapta, ha néhány utazó a környéken fölbukkant. Aztán komoly ábrázattal hozzájuk lépett, s fölajánlotta , hogy körbevezeti őket, és mindent elmagyaráz. Ha az idegenek szóba állottak vele, nekifogott, ha kellett, lefüllentette a napot az égről. Eseményeket, neveket, évszámokat talált ki, dobálódzott velük, hogy szegény hallgatósága azt se tudta, hol áll a fej e. Némelyek a csínyt észrevették, s mérgelődve odébbálltak, legtöbben azonban mindent készpénznek vettek, s készpénzzel fizettek is, ha Gigi a végén eléjük tartotta ellenzős sapkáját. A környéken élő emberek nevettek Gigi ötletein, olykor azonban aggódó k épet vágtak, s amondók voltak, mégse járja, hogy valaki épp csak kitalált történetekért jóféle pénzt vágjon zsebre. – Minden költő így csinálja – mondta olyankor Gigi. – Talán nem kaptak ezek az emberek semmit a pénzükért? Én mondom nektek, pontosan azt k apták, amit akartak. És az különbség, hogy mindez benne van -e a tudós könyvekben vagy nincs? Hátha azokban is úgy van kitalálva, csak azt már senki se tudja. Máskor meg azt mondta: – Ugyan már, mi az, hogy igaz meg nem igaz? Ki tudja, ezer vagy kétezer é vvel ezelőtt mi történt itt? Ti talán tudjátok? – Nem tudjuk – ismerték el az emberek. – Na látjátok! – mondta Idegenvezető Gigi. – Hogyan állíthatjátok akkor, hogy az én történeteim nem igazak? Lehet, hogy éppen így történt meg. Akkor meg színtiszta iga zat beszéltem! Nehéz lett volna ellenvetést tenni. Ami Gigi beszélőkéjét illeti, azzal versenyre kelni lehetetlen. Sajnos olyan utazók, akik az amfiteátrumot is látni akarták, ritkán akadtak, úgyhogy Giginek gyakran egyéb elfoglaltság után is kellett néz nie. Így volt alkalmilag parkőr, esküvői tanú, kutyasétáltató, szerelmi postás, temetésen gyászoló, ajándékárus, macskaeledel -árus s még sok minden egyéb. Gigi azonban arról álmodott, hogy egyszer híres és gazdag lesz. Mesebelien szép házban lakik, park v eszi körül; aranyozott tányérból eszik, selyempárnán alszik. Úgy látta magát jövendő dicsőségében, akár a napot, s ennek sugarai bizonyos távolságból már most melegítették, beragyogták szegénységét. – Mindent elérek, meglátjátok! – kiáltott, ha a többiek nevettek álmain. – Akkor majd mindnyájan emlékezni fogtok a szavamra! Mivel akarta mindezt elérni, nemigen tudta volna megmondani. Hiszen a fáradhatatlan buzgalom s a kemény munka nem volt épp kenyere. – Az nem művészet – mondogatta Momónak –, munkával g azdagodjék meg, aki akar. Nézz rájuk, milyenek azok, akik egy kis jólétért testüket, lelküket eladják. Hát nem, csinálják, de nélkülem, így nem! S ha nekem néha annyi pénzem sincs, hogy egy csésze kávét megigyam, én akkor is a Gigi vagyok! Valójában azt k ellene hinnünk, két annyira különböző ember, mint amilyen Idegenvezető Gigi meg Utcaseprő Beppo volt, annyira különböző véleménnyel a világról, az életről, lehetetlen, hogy egymással összebarátkozzék. S mégis megtörtént. Különös mód épp Utcaseprő Beppo vol t az egyetlen, aki soha nem tett szemrehányást Giginek a könnyelműségeiért.

Különösmód éppen úgy az örökké nyelvelő Gigi volt az egyetlen, aki soha nem csúfolódott a különc vénember Beppón. Nyilván azon is múlt, ahogyan a kis Momo hallgatta őket. Hármójuk közül egyik se gyanította, hogy hamarosan árnyék vetül a barátságukra. Nem csupán a barátságukra, hanem az egész vidékre – árnyék, amely nőtt és nőtt, és már most sötéten, hidegen ráterült a nagy városra. Olyan volt, akár egy hang nélküli, észrev étlen ország foglalás , amely naponként előrébb nyomul, senki se védekezik, mivel igazán senki se észleli. S akik előrenyomulnak – ők kicsodák? Még Beppo, aki sok mindent meglátott, amit mások nem, még ő sem vette észre a szürke urakat, akik mind nagyobb s zámban portyáztak a városban, s úgy tetszett, nagyon is elfoglaltak. Közben egyáltalán nem voltak láthatatlanok. Látták őket – s mégse látta őket senki. Értették a módját, ugyancsak értették, hogy föltűnést ne keltsenek, úgyhogy egyszerűen elnéztek a fejük fölött, vagy nyomban elfelejtették a tekintetüket. Így dolgozhattak titokban, éppen, mert nem maradtak titokban. S mivel nem tűntek föl senkinek, senki nem is firtatta, honnan jöttek, honnan jönnek még mindig, hiszen napról napra szaporodtak. Elegáns, s zürke autókkal járták az utcákat, minden házba bementek, ott ültek minden étteremben. Gyakran bejegyeztek valamit a kis noteszükbe. Olyan urak voltak, akik pókháló szürkébe öltöztek. Még az arcuk is olyan volt, akár a szürke hamu. Kerek keménykalapot vise ltek, rövid, hamuszínű szivart szívtak. Mindegyiknél örökké ólomszürke aktatáska volt. Idegenvezető Gigi se vette észre, hogy ezek közül az urak közül néhányan már többször ott ólálkodtak az amfiteátrum környékén, s közben mindenfélét irkáltak a noteszükbe . Csak Momo figyelte meg őket, amikor egyik este sötét sziluettjeik föltűntek a rom legfelső peremén. Jeleket adtak egymásnak, később összedugták a fejüket, mintha tanakodtak volna valamin. Hallani semmit se lehetett, de Momo egyszeriben úgy kezdett el fá zni, ahogyan még sohase. Az se használt, hogy jobban beburkolódzott a kabátjába, mivel ez nem közönséges hideg volt. Aztán a szürke urak elmentek, s azóta nem mutatkoztak. Ezen az estén Momo nem hallotta a halk s mégis hatalmas muzsikát, mint máskor. De másnap az élet ment, mint mindig, a maga útján. Momo már nem gondolkodott a furcsa látogatókon. Ő is megfeledkezett róluk.

ÖTÖDIK FEJEZET Történetek sokaknak és történetek egynek Momo lassan nélkülözhetetlen lett Idegenvezető Giginek. Gigi, ha il yesmire egy magaféle állhatatlan, könnyed szívű fickó egyáltalán képes, nagy -nagy szeretetet érzett a borzas kislány iránt, s legszívesebben mindenhova magával cipelte volna. Azt már tudjuk, hogy történeteket mesélni szenvedélye volt Giginek. S épp ebben következett be változás, ezt maga is jól érezte. Régebben néha kicsit satnyára sikerültek a történetei, nem jutott eszébe jóízű dolog, ismételte magát vagy egy épp látott filmből, egy újságban olvasott históriából csent el magának részleteket. A történetei , hogy úgy mondjuk, gyalog lépdeltek, mióta azonban Momót megismerte, hirtelen szárnyakat kaptak. Különösen akkor virult ki a fantáziája, akár a tavaszi rét, ha Momo vele volt és hallgatta. A gyerekek, a felnőttek tolongtak körülötte. Olyan történeteket t udott mesélni, amelyek napokig, hetekig húzódtak folytatásról folytatásra, ötletei kimeríthetetlenek voltak. Különben maga is akkora izgalommal hallgatta magát, hiszen fogalma se volt, még merre sodorja a képzelete. Egy nap megint utazók jöttek, meg akar ták nézni az amfiteátrumot (Momo kicsit félrehúzódva ült a kőlépcsőn), s Gigi a következőképpen fogott a mondókájába: – Igen tisztelt hölgyeim és uraim! Talán már ismeretes is önök előtt, hogy Strapácia Augusztina császárnő számos háborút vívott, hogy birodalmát a cidrikek meg a vacogédek állandó támadásaitól megvédje. Amikor ezeket a népeket egyszer ugyancsak leigázta, az örökös háborgatás miatt olyan haragra gerjedt, hogy megfenyegette őket, kiirtja egy szálig, hacsak királyuk, Xaxotraxolus békítésül nem adja át neki az aranyhalát. Abban az időben ugyanis, hölgyeim és uraim, az aranyhal ezen a tájon teljesen ismeretlen volt. Strapácia császárnő azonban hallotta egy utazótól, hogy ez a bizonyos Xaxotraxolus király birtokában van egy kicsinyke halnak, amelyik, ha megnő, színarannyá változik. S erre a ritkaságra a császárnő föltétlenül szert akart tenni. Xaxotraxolus kirá ly jót nevetett magában. Aranyhalát, hiszen valóban volt neki, elrejtette az ágya alá. A császárnőnek viszont egy ifjú bálnát küldött egy gyémántokkal ékesített levesestálban. A császárnőt kissé meglepte az állat mérete, hiszen ő az aranyhalat kisebbnek k épzelte. De hát, mondta magában, minél nagyobb, annál jobb, annál több aranyat juttat neki végtére is a hal. Igaz, hogy még icipicit sem csillogott ez az aranyhal, s ez nyugtalanította is a császárnőt. De Xaxotraxolus király követe elmagyarázta, a hal csup án akkor változik át színarannyá, ha már nem nő tovább, addig semmiképpen. Éppen ezért igen fontos, hogy semmi se zavarja a fejlődésében. Ez megnyugtatta Strapácia császárnőt. Az ifjú hal napról napra nőtt, s töméntelen táplálékot nyelt magába. De hát Str apácia császárnő nem volt épp szegény, s a hal annyit kapott, amennyit csak el tudott pusztítani, és kövér lett, mondhatnók, elhájasodott. A levesestálat csakhamar kinőtte. – Minél nagyobb, annál jobb – mondta Strapácia császárnő, s átvitette egy fürdőkád ba. De nem sok idő telt el, a fürdőkád is kicsi lett neki. Nőtt, növögetett. Átvitték a császári úszómedencébe. Ez már elég körülményes költöztetés volt, hiszen a hal most már annyit

nyomott, mint egy hízott ökör. A rabszolgák egyike cipekedés közben elcsú szott, a császárnő meg tüstént az oroszlánok elé vettette, hiszen most már mindene csak a hal volt. Napra nap, sok -sok órát töltött a medence szélén, s nézte, hogyan gyarapodik a hal. A rengeteg aranyra gondolt, hiszen fényűző életet élt, és soha nem volt elég az aranya. – Minél nagyobb, annál jobb – mormogta egyre maga elé. Ezt a mondatot általános irányelvnek nyilvánították, s hatalmas betűkkel minden állami épületre fölírták. A halnak végül a császári úszómedence is szűk lett. Ekkor építtette Strapáci a ezt az épületet, ami itt hever önök előtt, hölgyeim és uraim. Hatalmas, kör alakú akvárium volt, felső pereméig telis -tele vízzel, ebben aztán a hal úgy igazából ki tudott nyújtózni. A császárnő éjjel -nappal személyesen ült itt ezen a helyen, figyelte az óriáshalat, átváltozik -e végre arannyá. Ugyanis nem bízott meg már senkiben, se a rabszolgáiban, se a rokonaiban, s félt, hogy ellophatják a halat. Itt ült tehát, egyre soványabb lett a félelemtől és a gondtól, le se hunyta a szemét, csak őrizte a halat, az meg vidáman lubickolt, és esze ágában sem volt, hogy arannyá változzék. Strapácia napról napra jobban hanyagolta el a birodalom ügyeit. A cidrikek és vacogédek csak erre vártak. Királyuk, Xaxotraxolus vezérletével utolsó hadi útjukra indultak, s egy sz empillantás alatt elfoglalták az egész birodalmat. Katonával nem is találkoztak, a népnek meg amúgy is mindegy volt, ki uralkodik rajta. Amikor Strapácia császárnő végül is tudomást szerzett minderről, a jól ismert szavakat kiáltotta: "Ó, jaj nekem! Ó, ho gy én..." A befejezés sajnos nem maradt ránk. Bizonyos azonban, hogy ebbe az akváriumba vetette magát, s minden reményének koporsója, a hal mellett vízbe fulladt. Xaxotraxolus király győzelmének ünnepére levágatta a bálnát, s a nép egy héten át sült halat evett. Ebből is láthatják, hölgyeim és uraim, a hiszékenység mire vihet. Ezekkel a szavakkal fejezte be Gigi az idegenvezetést, hallgatósága őszintén megindulva állt. Áhítatos pillantást vetettek a romra. Csak egy kérdezte közülük gyanakvóan: – És mikor történt mindez? Gigi azonban sose jött zavarba, s azt mondta: – Strapácia császárnő, mint tudjuk, idősebb Noiosius -nak, a híres filozófusnak volt kortársa. A kétkedő persze nem óhajtotta bevallani, hogy fogalma sincs, mikor élt idősebb Noiosius, a világ hírű filozófus, s csak annyit mondott: – Nagyon köszönöm. Valamennyi hallgató mélyen meg volt elégedve, azt mondták, a látogatás igazán megérte, s ilyen szemléletesen és érdekesen még senki nem tárta szemük elé az akkori időket. Gigi azután szerényen oda tartotta eléjük ellenzős sapkáját, s mindenki nagyvonalúnak mutatkozott. Még a kétkedő is dobott bele néhány pénzdarabot. Mióta itt volt Momo, Gigi sohase mesélte el kétszer ugyanazt a történetet. Túlságosan unalmas lett volna neki. Ha Momo ott állt a hall gatók sorában, úgy tetszett Giginek, mintha zsilip nyílna meg a belsejében , mindig új meg új ötletei áradtak, csobogtak, gondolkodnia se kellett rajtuk. Inkább fordítva, muszáj volt igyekeznie, hogy fékezze magát, túlságosan el ne szaladjon vele a ló – mi nt akkor, amikor a két előkelő, idős amerikai hölgy fogadta el a szolgálatát. Azokra jól ráijesztett a következő mesével: – Persze hogy az önök szép és szabad Amerikájában is ismert dolog, igen tisztelt hölgyeim, hogy a különösképp kegyetlen zsarnok, Maxe ntius Communus, azt a tervet eszelte ki, hogy az egész eddigi világot a saját elképzelése szerint megváltoztassa. De bármit cselekedett is,

megmutatkozott, hogy az emberiség mindenek ellenére ugyanaz maradt, egyszerűen nem hagyta magát megváltoztatni. Maxe ntius Communus öreg napjaira tébolyba esett. Mint tudják, hölgyeim, akkor még nem volt lélekgyógyászat, hogy az efféle betegséget meg lehessen gyógyítani. Kénytelenkelletlen hagyni kellett, hadd őrjöngjön a zsarnok, ahogyan kedve tartja. Tébolyában Maxenti us Communusnak az az ötlete támadt, hogy magára hagyja a létező világot, s egészen másikat, vadonatújat épít föl magának. Megparancsolta tehát, készítsenek egy glóbuszt, amelyik pontosan akkora, mint a régi Föld, minden ház, minden fa, minden hegység, ten ger és egyéb víz hajszálra ugyanolyan legyen. Az egész akkor létező emberiséget halálbüntetés terhe mellett kényszerítette, hogy az irdatlan munkában részt vegyen. Előbb talapzatot építettek, amin az óriásglóbusz majd állni fog. Ennek a talapzatnak a romj ait látják itt, ezen a helyen. Aztán nekifogtak, hogy elkészítsék magát a glóbuszt, egy hatalmas gömböt, akkorát, mint a Föld gömbje. Amikor a glóbusz végre készen volt, gondosan rámásoltak mindent, amit a Földön láttak. Ehhez a glóbuszhoz természetesen rengeteg anyag kellett, honnan vehették volna hát ezt az anyagot, ha nem a Földről magáról. Így aztán a Föld egyre zsugorodott, a glóbusz meg egyre nőtt. Végre elkészült az új világ, pontosan akkor, amikor a Földből megmaradt utolsó kavicsot tették rá. Kö zben persze mindenki átköltözött az új glóbuszra, hiszen a régi Földből semmi se maradt. Maxentius Communus kénytelen -kelletlen rádöbbent, hogy ilyenformán minden maradt a régiben, tógájába burkolódzott, és elment. Hova, máig se tudta meg senki. Láthatják, hölgyeim, ezt a tölcsér formájú nyílást, a romban máig fölismerhető, valaha ez volt a fundamentum, s a régi Föld felszínén nyugodott. Fordítva kell tehát elképzelniük az egészet. A két finom, idős amerikai hölgy sápadtan kérdezte: – Hát az a g lóbusz hova lett? – De hiszen azon állnak – válaszolt Gigi. – Ez a mostani világ, hölgyeim, ez az új glóbusz. A két előkelő, idős hölgy fölsikoltott s elmenekült. Gigi hiába tartotta eléjük ellenzős sapkáját. Gigi legjobban egyedül Momónak szeretett mes élni, hogy a kislányon kívül senki se hallja. Leginkább meséket mondott neki, Momo azokat szerette igazán, s ezek a mesék szinte mindig Gigiről és Momóról szóltak. Ha csak kettőjüknek találta ki őket Gigi, másképp is hangzottak, mint minden egyéb, amit Gig i mesélni szokott. Egy szép, langyos este csöndben ültek egymás mellett kettesben, a kőlépcsők felső peremén. Az égen már villództak az első csillagok, a hold meg kereken, ezüstösen kelt a píneafenyők fekete körvonalai fölé. – Mondasz nekem mesét? – kért e halkan Momo. – Mondok – szólt Gigi –, miről mondjak? – Momóról meg Girolamóról, azt szeretem – felelte Momo. Gigi töprengett kicsit, aztán megkérdezte: – És mi legyen a címe? – Talán: Mese a varázstükörről.

Gigi elgondolkodva biccentett. – Nem hang zik rosszul. Meglátjuk, hogyan szól. Karját Momo vállára tette, majd belefogott: – Volt egy szép királykisasszony, a neve Momo, selyemben, bársonyban járt, és messze a világ fölött, egy hófödte hegycsúcson lakott, egy színes üvegből épült várban. Minden e megvolt, amit csak kívánt, csak a legfinomabb ételeket ette, és a legédesebb bort itta. Selyempárnán aludt, és elefántcsont széken ült. Mindene megvolt – de egészen egyedül volt. Körülötte minden, a szolgái, az udvarhölgyei, a kutyái, a macskái, a madar ai, még a virágai is – minden, minden csak tükörkép volt. Momo királykisasszonynak ugyanis egy varázstükre volt, nagy és kerek, a legfinomabb ezüstből. Ezt a tükröt küldte ki mindennap és minden éjszaka a világba. A nagytükör lebegve lengedezett országok, tengerek, városok, mezők fölött. Az emberek, ha látták, nem csodálkoztak rajta, azt mondták: "Nézzétek, a Hold!" S ahányszor a varázstükör visszajött, kiöntött mindenféle tükörképet a királykisasszony elé, amit csak az úton elkapdoshatott. Voltak szép tü körképek, de csúfak is, érdekesek és unalmasak, ahogyan épp adódott. A királykisasszony kiválogatta magának azokat, amik megtetszettek neki, a többit egyszerűen a patakba hajigálta. A tükörképek meg, sokkal gyorsabban, mint gondolnád, visszahussantak a Föl d vizein keresztül a tulajdonosukhoz. Innen van, hogy saját tükörképünk néz szembe velünk, ha kútba tekintünk, vagy egy tócsa fölé hajolunk. Még azt elfelejtettem elmondani, hogy Momo királykisasszony halhatatlan volt, önmagát ugyanis még sose nézte meg a varázstükörben. Mert aki megpillantotta a tükörképét benne, tüstént halandóvá változott. Momo királykisasszony ezt igen jól tudta, így nem is tette meg. Így éldegélt valamennyi tükörképével, játszott velük, és elégedett volt. Történt egy nap, hogy a varázstükör olyan tükörképet hozott magával, ami a királykisasszonynak fontosabb volt minden másik tükörképnél. Egy ifjú királyfi tükörképe volt. Amikor megpillantotta, nagy -nagy vágy támadt benne a királyfi után, úgyhogy mindenképp el akart menni hozzá. De hogyan cselekedje? Azt se tudta, hol lakik, kifele, miféle, még a nevét se tudta. Tanácstalanságában elhatározta hát, hogy mégis beletekint a varázstükörbe. Hisz arra gondolt: "Hátha a tükör elviszi képemet a királyfihoz. Talán épp fölnéz, amikor a tükör az égen átsuhan, és akkor meglátja a képemet. Talán követi útján a tükröt, s eltalál ide hozzám." Hosszan belenézett tehát a varázstükörbe, s képével elküldte útra a világ fölé. De ezáltal most már ő is halandóvá változott. Mindjárt megtudod, mi lett tovább, de előbb hadd meséljek neked a királyfiról. A királyfit Girolamónak hívták, hatalmas birodalom volt az övé, amit maga teremtett meg magának. S hol volt ez a birodalom? Se a tegnapban, se a mában, hanem mindig egy nappal a jövőben. Éppen ezért Holnap volt a neve. És mindenki, aki csak benne élt, szer ette és csodálta a királyfit. Egy nap így szóltak neki Holnap miniszterei: – Felség, itt az ideje, hogy megházasodjék!

Girolamo királyfinak semmi kifogása nem volt, így hát Holnap legeslegszebb ifjú dámái megjelentek a palotában, hadd válasszon közülük. Annyira megszépítkeztek, amennyire csak tudtak, hisz mindegyik felesége akart lenni a királyfinak. A lányok közé azonban egy gonosz tündér is keveredett, neki nem piros, meleg vér volt az ereiben, hanem zöld és jéghideg. Ezt persze nem lehetett meglátni r ajta, mivel kivált szépnek festette ki magát. Amikor tehát Holnapország ifjú királya belépett az aranyos trónterembe, hogy feleségnekvalót válasszon magának, a gonosz tündér sebtében elsusogta a varázsigét, a szegény Girolamo meg attól kezdve már csak őt látta, senki mást. Olyan csodálatosan szépnek találta, hogy nyomban megkérdezte, akar -e a felesége lenni. – Szívesen – sziszegte a gonosz tündér –, de van egy föltételem. – Teljesítem – válaszolt Girolamo herceg meggondolatlanul. – Jó – felelte a gonosz tündér, s olyan édesdeden mosolygott, hogy a boldogtalan királyfi beleszédült –, egy évig nem tekinthetsz föl a lebegő ezüsttükörre. Ha mégis megteszed, abban a pillanatban mindent el kell felejtened, ami a tied. El kell felejtened, hogy valójában ki vagy , s el kell menned a Mába, ahol senki se ismer, abban az országban kell szegény ördögként élned. Beleegyezel -e? – Ha csak ennyi! – kiáltott Girolamo királyfi. – Ez könnyű föltétel! Mi történt közben Momo királykisasszonnyal? Várt és várt, de a királyfi nem jött el. Elhatározta tehát, maga megy ki a világba, hogy megkeresse. Minden körülötte levő tükörképnek visszaadta a szabadságát. Aztán finom papucskájában egyes -egyedül kilépdelt színes üvegvárából, végig a hólepte hegyormokon, le a világba. Átment min denféle országon, míg el nem érkezett a Mába. Addigra a papucskájának talpacskája kilyukadt, s mezítláb kellett mennie. De a varázstükör, benne az ő képével, tovább lebegett a világ fölött. Egy éjszaka Girolamo királyfi fönt ült aranyos palotája tetején, és kártyázott a tündérrel, akinek zöld és jéghideg vére volt. Hirtelen parányi csöpp hullott a királyfi kezére. – Esni kezd – mondta a zöld vérű tündér. – Dehogy – válaszolt a királyfi –, egyetlen felhő sincs az égen. S fölnézett és beletekintett a nagy ezüsttükörbe, ami odafönt lebegett. Meglátta Momo királykisasszony képét, észrevette, hogy ő sír, az ő könnye hullott imént a kezére. Abban a pillanatban rádöbbent, hogy a tündér megcsalta őt, valójában nem is szép, és csak zöld és hideg vér folyik az ere iben. Momo királykisasszony az, akit a valóságban szeret. – Most megszegted az ígéretedet – mondta a zöld tündér, arca eltorzult, olyan volt, akár a kígyó képe –, és most fizetned kell érte! Hosszú, zöld ujjaival hozzáért Girolamo királyfihoz, aki dermed ten ült; benyúlt a keblébe, és csomót kötött a szívére. A királyfi abban a szempillantásban elfelejtette, hogy ő Holnapország királyfija. Kiment a palotájából és a birodalmából, osonva, akár egy éjszakai tolvaj. Vándorolt a világon át, míg Ma országába nem érkezett, ott mint szegény, ismeretlen semmirekellő élt tovább, s mindenki csak úgy hívta, hogy Gigi. Az egyetlen, amit magával hozott, a kép volt a varázstükörből. A tükör attól kezdve üres volt. Közben Momo királykisasszony selyem - és bársonyruhái is e lszakadoztak. Most egy ócska, túlontúl nagy férfikabátban járt, és egy csupa folt szoknyában. S egy régi romhelyen lakott. Itt

találkoztak egy nap ők ketten. De Momo királykisasszony nem ismerte föl Holnap királyfiját, hiszen az most egy szegény nincstelen volt. És Gigi se ismerte föl a királykisasszonyt, mivel nem látszott éppen királykisasszonynak. Szerencsétlenségükben azonban egymásra találtak, összebarátkoztak, és megvigasztalták egymást. Egy este, amikor a most már üres varázstükör megint ott lebeget t az égen, Gigi elővette a tükörképet, és megmutatta Momónak. Már gyűrött volt és elmosódott, a királykisasszony mégis fölismerte, hogy az ő képe az, amit akkor kiküldött a világ fölé. És most a szegény ördög arca mögött fölismerte Girolamo királyfit, akit mindig is keresett, és aki miatt halandóvá változott. És elmesélt neki mindent. Gigi azonban boldogtalanul rázta a fejét, és azt mondta: – Semmit se értek abból, amit mondasz, az én szívemen egy csomó van, éppen ezért nem emlékezhetem semmire. Ekkor Mo mo királykisasszony benyúlt Gigi keblébe, s könnyedén kioldotta szívén a csomót. S Girolamo királyfi egyszeriben tudta megint, kicsoda és hova való. Kézen fogta a királykisasszonyt, és elment vele messze -messze, oda, ahol Holnap birodalma van. Gigi befej ezte a mesét, hallgattak kicsit, majd Momo azt kérdezte: – És később aztán férj és feleség lettek? – Azt hiszem, igen – mondta Gigi –, később. – És meghaltak közben? – Nem z mondta határozottan Gigi –, ezt véletlenül tudom pontosan. A varázstükör csak azt teszi halandóvá, aki egyedül pillant bele. Ha ketten együtt néznek bele, megint halhatatlanok lesznek. Így tettek ők is. A hold kereken, ezüstösen lebegett fölöttük, a fekete pineafenyők fölött, a rom régi kövei titokzatosan csillogtak. Momo és Gigi csöndesen ült egymás mellett, hosszan fölnéztek a holdra, s egészen tisztán érezték, hogy amíg a pillanat tart, halhatatlanok.

MÁSODIK RÉSZ A SZÜRKE URAK

HATO DIK FEJEZET Rossz a számítás, mégis beválik Van egy nagy, mégis egészen hétköznapi titok. Mindenkinek része van benne, mindenki ismeri, de csak kevesen gondolkodnak el rajta. A legtöbb ember tudomásul veszi, csöppet sem csodálkozik rajta. Ez a titok az idő. Van naptár, van óra, hogy mérje, de ez mit se jelent, hiszen mindenki tudja, egy -egy óra néha egész örökkévalóságnak tetszhetik, el is suhanhat, akár egy pillanat – attól függ, mit élünk meg abban az órában. Mert az idő élet. Az élet pedig a szívünk ben lakik. S ezt senki se tudta jobban, mint a szürke urak. Senki se ismerte úgy az óra, a perc, sőt egyetlen másodperc értékét az életükben, mint ők. Persze úgy ismerték, ahogyan a pióca ismeri a vér ízét, s így is cselekedtek. Terveket koholtak az emberek idejét illetően. Nagyszabású és gondosan előkészített tervek voltak. A legfontosabb az volt nekik, hogy tevékenységüket senki ne vegye észre. Észrevétlenül megtapadtak a nagyváros életén, hozzáférkőzve annak lakosaihoz. S lépé sről lépésre, föltűnés nélkül hatoltak naponként előre, s birtokba vették az embereket. Mindenkit ismertek, akit céljaik eszközének szántak, a kiszemelt minderről nem is sejtett semmit. Csak a megfelelő pillanatra vártak, hogy rátehessék a kezüket. S mind ent megtettek, hogy ez a pillanat bekövetkezzék. Itt volt például Fusi úr, a fodrász. Nem volt épp világhírű hajdondász, de az utcájában megvolt a tekintélye. Nem volt se szegény, se gazdag. Az üzlete a város közepén kicsi volt, egy inast tartott. Egy na p Fusi úr az üzlete ajtajában állt, s vendégre várt. Az inas szabadnapos volt, Fusi úr egyedül volt. Nézte, hogyan csobog az eső az utcakövekre, borús nap volt, s Fusi úr lelkében sem sütött a nap. "Így telik el az életem – töprengett –, csattogtatom az o llót, fecsegek szappanozás közben. Egyáltalán, mi marad nekem az életből. Ha egyszer meghalok, olyan lesz, mintha sose is léteztem volna." No, ez nem úgy volt, mintha Fusi úrnak bármi kifogása lett volna a fecsegés ellen. Nagyon is szeretett csevegni, néz eteit a vendégeknek bőven föltárni s meghallgatni őket, miként vélekednek. Az ollócsattogtatás meg a szappanhab is ínyére volt. A munkája mindig jókedvre hangolta, s tudta, hogy jól is csinálja. Kivált az áll alatti borotválás, szőrrel szemben, volt a gyön géje. De mégis vannak pillanatok, amikor minden ilyesmi elveszíti fontosságát. Ez bárkivel előfordulhat. "Semmi értelme az életemnek – morfondírozott most Fusi úr. – Mert hát ki vagyok én? Egy kis fodrász, ennyi lett belőlem. Ha az igazi életet élhetném, egészen más ember volnék!" Hogy milyen az az igazi élet, arról Fusi úrnak valójában kevés fogalma volt. Csak valami jelentőset képzelt, valami különösen előkelőt, ahogyan ez a képes újságokban látható.

"De hát – tűnődött kedvetlenül – ilyesmire az én mun kám mellett nincs idő. Mert az igazi élethez idő kell. Szabadnak kell lenni. Én pedig életem végéig rabja maradok az ollócsattogtatásnak, a locsogásnak, a szappanhabnak." Ebben a pillanatban előkelő, hamuszürke autó érkezett, s megállt Fusi úr fodrászüzle te előtt. Szürke úr szállt ki belőle, s belépett az üzletbe. Ólomszürke aktatáskáját a tükör előtti asztalkára tette, keménykalapját a fogasra akasztotta, s leült a fodrászszékbe, zsebéből kivette a noteszét, és lapozni kezdett benne, közben apró szivarja füstjét fújkálta . Fusi úr becsukta a boltajtót, az volt az érzése, mintha hirtelen hideg járná át a kis helyiséget. – Mivel szolgálhatok? – érdeklődött zavartan. – Borotválás, haj vágás? – S nyomban átkozta is magát a tapintatlansága miatt, hiszen az úr tar koponyája, akár a tükör, úgy ragyogott. – Egyik se – mondta a szürke úr mosolytalanul, furán hangsúlytalan, úgyszólván hamuszürke hangon. – Az Időtakaréktól jövök. Az XYQ/384/b. számú ügynök vagyok. Tudjuk, hogy ön takarékkönyvet szándékozik nyitni ná lunk. – Erről én nem tudok – mondta egyre zavartabban Fusi úr. – Őszintén szólva, azt se tudtam, hogy ilyen intézmény létezik egyáltalán. – Nos, most már tudja – válaszolt az ügynök szűkszavúan. Lapozott a noteszében, s folytatta: – Ön ugyebár Fusi úr, a fodrász? – Helyesen mondja, az vagyok – felelte Fusi úr. – Akkor viszont jó helyen járok – vélte a szürke úr, s becsukta a noteszét. – Ön nálunk várományos. – Mi vagyok, kérem? – csodálkozott Fusi úr. – Nézze, kedves Fusi úr – mondta az ügynök –, ön o llócsattogtatással, fecsegessél, szappanozással elpazarolja életét. Ha egyszer meghal, olyan lesz, mintha sose is létezett volna. Ha volna rá ideje, hogy az igazi életet élje, amit ön szeretne, egészen más ember volna. Minden, amire tehát önnek szüksége va n, az idő. Igazam van? – Éppen ezen gondolkodtam az imént – mormogott Fusi úr, és megborzongott, mert a csukott ajtó ellenére is egyre hidegebb lett. – Na, látja – felelt a szürke úr, és elégedetten szippantott apró szivarjából. – De honnan vegye az embe r az időt? Éppenséggel takarékoskodnia kell vele. Ön, Fusi úr, egészen felelőtlen módon pazarolja az idejét. Egy kis számítással bebizonyítom önnek. Egy perc, az ugye hatvan másodperc. Egy óra meg hatvan perc. Tud követni? – Természetesen – mondta Fusi úr. Az XYQ/384/b. számú ügynök szürke ceruzával a tükörre írta föl a számokat. – Hatvanszor hatvan, az háromezer -hatszáz. Tehát egy óra az háromezer -hatszáz másodperc. Egy nap huszonnégy órából áll, vagyis háromezer -hatszáz szor huszonnégy, az annyi, mint nyolcvanhatezernégyszáz másodperc naponta. Egy év viszont, mint tudjuk, háromszázhatvanöt nap. Az akkor nem kevesebb, mint harmincegymillió -ötszázharminchatezer másodperc évenként. Vagy háromszáztizenötmillió -háromszázhatv anezer másodperc tízévenként. Mit gondol, Fusi úr, mennyi az ön élete? – Hát – hebegett Fusi úr zavartan –, gondolom, elélek úgy hetven -nyolcvan évig, ha Isten is úgy akarja. – Rendben – folytatta a szürke úr –, vegyünk a biztonság kedvéért hetven évet.

Ez akkor annyi volna, mint háromszáztizenötmillió -háromszázhatvanezer szorozva héttel. Ennek eredménye kétmilliárd -kétszázhétmillió -ötszázhúszezer másodperc. Fölírta ezt a számot a tükörre: 2 207 520 000 másodperc Többször aláhúzta, s azt magyarázta: – Ennyi tehát az ön vagyona, Fusi úr, ennyi áll rendelkezésére. Fusi úr nyeldekelt, kezével a homlokát simítgatta. Ez a szám megszédítette. Sohase hitte volna, hogy ennyi a vagyona. – Igen – bólintott az ügynök, s megint szívott apró, szürke szivarján –, tekintélyes summa, ugyebár? De nézzük tovább. Hány éves ön, Fusi úr? – Negyvenkettő – dadogta a fodrász, s hirtelen bűntudatot érzett, mintha kettőt letagadott volna. – Mennyit alszik átlagban éjszakánként? – faggatta tovább a szürke úr. – Mondjuk, ny olc órát – vallotta be Fusi úr. Az ügynök villámgyorsan számolt. A ceruza hirtelen nyiszorgott a tükrön, Fusi úrnak libabőrös lett a háta. – Negyvenkét év, naponta nyolc óra, ez máris annyi, mint négyszáznegyvenegymillió - ötszáznégyezer. Ezt az összeget a lighanem joggal tekinthetjük elveszettnek. Mennyit kénytelen naponta a munkára áldozni, Fusi úr? – Szintén nyolcat, úgy nagyjából – szólt elbizonytalanodva Fusi úr. – Vagyis ugyanezt az összeget még egyszer föl kell vezetnünk a mínuszszámlára – folytatta az ügynök kíméletlenül. – Na mármost bizonyos időt abból a szükségszerű tényből következően is elveszít, hogy táplálkozik. Mennyi időt szán a napi étkezéseire? – Nem tudom pontosan – mondta riadtan Fusi úr –, talán két órát? – Annyi nekem kevésnek tetsz ik – mondta az ügynök –, de egyelőre vegyük ennyinek, az akkor évente száztízmillió -háromszázhetvenhatezret eredményez. Menjünk tovább! Egyedül él idős édesanyjával, mint tudjuk. Naponta egy órát szentel az idős asszonynak, vagyis ott ül nála, beszélget ve le, habár süket, és alig hallja önt. Elveszett idő tehát: kitesz ötvenötmillió - száznyolcvannyolcezret. Van továbbá fölösleges módon egy papagája, a gondozása naponta negyedórájába kerül önnek, ez átszámítva tizenhárommillió -hétszázkilencvenhétezer. – De h át... – vetette volna közbe szinte könyörögve Fusi úr. – Ne szakítson félbe! – szólt rá az ügynök, aki egyre gyorsabban és gyorsabban számolt. – Mivel az édesanyja nyomorék, önnek kell a háztartási munkát végeznie. Be kell vásárolnia, cipőt tisztítania, és hasonló teendőket ellátnia. Mennyi idejébe kerül ez na ponta? – Talán egy óra, de... – Ez további ötvenötmillió -száznyolcvannyolcezer, amit elveszít, Fusi úr. Tudjuk továbbá, hogy hetenként egyszer moziba megy, hetenként egyszer a dalárdába, hogy törzsasztala van, ahova hetente kétszer ellátogat, s a többi n apokon a barátaival találkozik, vagy néha egy -egy könyvet elolvas. Egyszóval, haszontalan dolgokkal üti agyon az idejét, méghozzá naponta legalább három órát, ez százhatvanötmillió -ötszázhatvannégyezer... Nem jól érzi magát, Fusi úr? – Nem – felelte Fusi úr –, bocsásson meg, kérem...

– Mindjárt végzünk – mondta a szürke úr. – De életének egy különös fejezetét még szóvá kell tennünk. Önnek ugyanis ez a kis titka is megvan, tudja, ugye? Fusi úrnak vacogni kezdett a foga, annyira érezte a hideget. – Erről is tud? – mormogta erőtlenül. – Azt hittem, rajtam és Daria kisasszonyon kívül... – A mi modern világunkban – szakította félbe az XYQ/ 384/b. számú ügynök – a titkoknak már semmi keresnivalójuk. Nézze a dolgokat egyszer tárgyilagosan és reálisan, Fusi úr! Válaszoljon egy kérdésemre: feleségül óhajtja venni Daria kisasszonyt? – Nem – mondta Fusi úr –, hiszen nem megy... – Nagyon helyes – folytatta a szürke úr –, Daria kisasszony egy életre a tolószékéhez lesz kötve, mivel a lába nyomorék. Ennek ellenére n aponta félórát tölt nála, hogy virágot vigyen neki. Miért? – Annyira örül mindig – válaszolt Fusi úr könnyekkel küszködve. – De józanul szemlélve – szólt az ügynök – ez önnek kárba veszett idő, Fusi úr. S egybefoglalva máris huszonhétmillió -ötszázkilencv ennégyezer másodperc. S ha hozzávesszük, hogy önnek szokása minden este lefekvés előtt negyedórát elüldögélni az ablaknál s az eltelt napon gondolkodni, akkor kijön az alább leírandó summa, vagyis tizenhárommillió - hétszázkilencvenhétezer. Most lássuk, menn yi marad önnek, Fusi úr. A tükrön a következő számoszlop állt: – Ez az összeg – mondta a szürke úr, és olyan keményen ütött szürke ceruzájával a tükörre, hogy revolverlövésnek hangzott –, ez az összeg tehát az az idő, amit eddig már elvesztett. Mit szó l hozzá, Fusi úr? Fusi úr semmit se szólt. Leült a sarokban egy székre, s zsebkendőjével törölgette a homlokát, mivel a dermesztő hideg dacára verejtékezett. A szürke úr komolyan biccentett. – Bizony, helyesen látja – mondta –, ez eredeti vagyonának már is több mint a fele, Fusi úr. De most lássuk, mi maradt meg voltaképpen önnek a negyvenkét esztendőből. Egy év, az harmincegymillió -ötszázharminchatezer, mint tudja. Ha ezt beszorozzuk negyvenkettővel, lesz egymilliárd -háromszázhuszonnégymillió -ötszáztizen kétezer. Leírta ezt az összeget az elveszett idő alá: Eltette írószerszámát, hosszabb szünetet tartott, hogy a sok nulla látványa kellő hatással legyen Fusi úrra. Hatott is.

– Ez hát egész eddigi életem mérlege – gondolta összezúzva Fusi úr. Annyira hatással volt rá a számítás, amely hajszálpontosan stimmelt, hogy szó nélkül elfogadta. S a számítás bizony jó volt. Egyike volt ez a trükköknek, amivel a szürke urak ezer alkalommal becsapták az embereket. – Nem gondolja, hogy így nem gazdálkodhatik tová bb, Fusi úr? – ragadta az XYQ/384/b. számú ügynök ismét behízelgő hangon magához a szót. – Nem akarna inkább elkezdeni takarékoskodni? Fusi úr némán bólintott, ajka közben kékre fagyott. – Ha például már húsz évvel ezelőtt elkezdte volna – visszhangzottak Fusi úr fülében az ügynök hamuszínű szavai –, ha naponta legalább egy órát megtakarított volna, most huszonhatmillió -kétszáznyolcvanezer másodperc vagyona lenne. Ha két órát megtakarít, a z persze ennek a duplája, tehát ötvenkétmillió -ötszázhatvanezer. És mondja meg, Fusi úr, mi az a két vacak óra egy ekkora összeg láttán? – Semmi – kiáltott föl Fusi úr –, nevetséges apróság! – Örülök, hogy belátja – folytatta közönyösen az ügynök. – S ha mármost kiszámítjuk, hogy ilyen föltételekkel mennyit takarít meg további húsz év alatt, olyan busás summa jönne ki önnek, mint százötmillió -százhúszezer másodperc. Ez a tőke állna hatvankét éves korában szabadon az ön rendelkezésére. – Nagyszerű! – dado gta Fusi úr, és tágra nyitotta a szemét. – Várjon még – folytatta a szürke úr –, ez még nem minden! Mi, vagyis az Időtakarék, nem csupán őrizzük az ön számára az ön idejét, de kamatot is fizetünk önnek. Ez annyit jelent, hogy a valóságban még sokkal több volna a vagyona. – Mennyivel több? – kérdezte levegőért kapkodva Fusi úr. – Ez teljesen önön múlik – magyarázta az ügynök –, attól függ, mennyit takarítana meg, és mennyi ideig hagyná letétben nálunk. – Letétben? – érdeklődött Fusi úr. – Ez mit jelent? – Nos, egyszerű – vélte a szürke úr. – Ha a megtakarított időt öt évnél korábban nem kéri vissza tőlünk, mi ugyanazt a summát még egyszer kifizetjük önnek. Az ön vagyona ötévenként megkétszereződik, érti? Tíz után már a négyszerese volna az eredeti összeg nek, tizenöt év után a nyolcszorosa és így tovább. Ha húsz esztendővel ezelőtt elkezdi, hogy naponta két órát megtakarít, akkor önnek élete hatvankettedik évében, vagyis összesen negyven év után az addig megtakarított időnek a kétszázötvenhatszorosa állna a rendelkezésére. Ez annyi volna, mint huszonhatmilliárd -kilencszáztízmillió -hétszázhúszezer. Még egyszer elővette a szürke ceruzát, s fölírta az összeget a tükörre: 26 910 720 000 másodperc – Láthatja ön is, Fusi úr – mondta, s először jelent meg gyé r mosoly az ajkán –, több mint tízszerese volna eredeti életidejének. S mindez napi két óra megtakarítással. Gondolja meg, nem előnyös ajánlat -e? – De bizony az! – mondta kimerültén Fusi úr. – Kétségtelenül az! Szerencsétlen flótás vagyok, hogy nem kezdte m már el régen takarékoskodni. Csak most látom be, s meg kell vallanom: kétségbe vagyok esve.

– Erre igazán semmi oka – válaszolt gyöngéden a szürke úr –, ha akarja, még ma elkezdheti. Meglátja, megéri. – Mi az hogy akarom! – kiáltott föl Fusi úr. – Mit kell tennem? – De barátom – felelt az ügynök, s fölvonta szemöldökét –, csak tudja, hogyan takarékoskodjék az idővel? Például dolgozzék egyszerűen gyorsabban, s minden fölöslegessel hagyjon föl. Félóra helyett csupán negyedórát szánjon egy -egy vendégre. M ellőzze az időt rabló társalgást. Idős édesanyjával az eddigi egy órát kurtítsa meg félórára. Legjobb, ha beadja egy jó meg olcsó otthonba, ahol gondját viselik, ezzel már napi egy egész órát nyer. Takarítsa el innen ezt a haszontalan papagájt! Daria kisas szonyt eztán legföljebb kéthetenként látogassa, ha egyáltalán muszáj. Iktassa ki a napi negyedóra visszapillantást, s mindenekelőtt ne fecsérelje idejét, ami olyan drága, fölösleges dalárdázásra, olvasásra, úgynevezett barátokra. Mellesleg azt ajánlom önne k, akasszon egy nagy, jól járó órát az üzletébe, hogy pontosan ellenőrizhesse az inasa munkaidejét. – Nos, jó – vélte Fusi úr –, mindezt megtehetem, de az idő, amit ezzel megtakarítok, az idővel mit kezdjek? Letétbe kell helyeznem? Hol? Vagy én őrizzem? H ogyan megy végbe ez az egész? – Emiatt ne fájjon a feje – mondta a szürke úr, s ajkán megjelent a második vékonyka mosoly. – Ezt bízza ránk. Nyugodt lehet, szemernyit se veszítünk el az ön megtakarított idejéből. Majd észre fogja venni, hogy nem marad föl öslege. – Nos, jó – mondta Fusi úr elképedve –, megbízom önökben. – Nyugodtan tegye, barátom – mondta az ügynök, s fölállt. – Ezennel tehát az Időtakarék nagy közösségének új tagjaként üdvözölhetem. Ön mostantól valóban modern és haladó férfiú, Fusi úr. Gratulálok! Vette a kalapját és a táskáját. – Egy pillanat – mondta Fusi úr. – Nem kellene valamiféle szerződést csinálnunk? Nem kell semmit se aláírnom? Nem adnak valami dokumentumot? Az XYQ/384/b. számú ügynök megfordult az ajtóban, s kicsit kelletlenül méregette Fusi urat. – Minek? – kérdezte. – Az időtakarékosság nem hasonlítható semmilyen más takarékossághoz. Ez abszolút bizalom dolga, mindkét részről! Nekünk elég az ön szava. Az megmásíthatatlan. Mi pedig gondoskodunk az ön takarékáról. Hogy mindazonáltal mennyit takarít meg, az önön múlik. Mi semmire se kényszerítjük. Isten önnel, Fusi úr! Ezzel az ügynök előkelő szürke kocsijába szállt, s elrobogott. Fusi úr utánabámult, s a ho mlokát dörgölte. Lassan kezdett fölmelegedni, de rosszul volt, betegnek érezte magát. Az ügynök apró szivarjának kék füstje még soká ott sűrűsödött a helyiségben, s nem akart távozni. Csak amikor a füst már eloszlott, lett Fusi úr valamivel jobban. De aho gyan a füst ritkult, úgy halványodtak a számok a tükrön. S amikor végül egészen eltűnt a füst, a szürke látogató emléke is kitörlődött Fusi úr emlékezetéből – a látogatóé, de nem a megállapodásé! Azt Fusi úr magáévá tette. A fogadalom, hogy takarékoskodik az idejével, úgy benne csimpaszkodott a lelkében, mint horog a halban. S aztán jött az első vendég ezen a napon. Fusi úr mogorván kiszolgálta, mellőzött minden fölös kedvességet, hallgatott, s valóban félóra helyett húsz perc alatt elkészült.

Ugyanígy vo lt eztán minden vendéggel. A munkája ilyenformán már csöpp élvezetet se okozott neki, de hát az nem is volt fontos. Az inasa mellé még két segédet is beállított, s nagyon ügyelt, egy percet se vesztegessenek el. Minden kézmozdulat pontos terv szerint ment végbe. Fusi úr üzletében mostantól a következő tábla volt kifüggesztve: A MEGTAKARÍTOTT IDŐ KÉTSZERES IDŐ! Daria kisasszonynak szűkszavú, tárgyilagos hangú levelet írt, hogy idő hiánya miatt eztán sajnos nem látogathatja. A papagáját eladta egy állatke reskedésnek. Anyját egy jó, de olcsó otthonba dugta, s havonta egyszer meglátogatta. S minden egyébben is követte a szürke úr tanácsait, hiszen azokat már úgy tekintette, mint saját elhatározásait. Egyre idegesebb és nyugtalanabb lett, mert egyvalami külö nös volt: mindabból az időből, amit megtakarított, neki valóban semmi se maradt. Rejtélyes módon egyszerűen eltűnt, s többé nem volt. Napjai eleinte észrevétlenül, később nagyon is észrevehetően rövidültek. Észbe se kapott, máris elmúlt a hét, a hónap, az esztendő, s a következő, aztán meg az arra következő esztendő. Mivel a szürke úr látogatására nem emlékezett, kérdőre kellett volna vonnia komolyan önmagát, hova lett ez a sok idő. De ezt, akárcsak a többi időtakarékos, nem tette meg. Mintha valami vak es zeveszettség szállta volna meg. S ha olykor rémülten vette észre, hogyan rohannak, száguldanak el napjai, utána annál konokabbul takarékoskodott. Nemcsak Fusi úr járt így, hanem sokan a nagyváros lakói közül. Naponta szaporodtak, akik már egyebet se tette k, mint az idővel takarékoskodtak. S minél többen lettek, annál inkább nőtt a követőik száma, hiszen azok is, akik eleve nem akartak, kényszerűen a nagyobb résszel tartottak. A rádióban, a televízióban, az újságokban naponta szó esett az újabb s újabb idő megtakarító berendezések előnyeiről, dicsérték őket, mint az emberi szabadság és az "igazi" élet megteremtőit. A házak falán, a hirdetőoszlopokon plakátok jelentek meg, rajtuk mindenféle ábrázolása a boldogságnak. A képek alatt fényes betűkkel: IDŐTAKARÉ KOSSÁGÉ A SIKER! vagy: IDŐTAKARÉKOSSÁGÉ A JÖVŐ! vagy: SZÉPÍTSD MEG ÉLETEDET – TAKARÉKOSKODJ IDŐDDEL! A valóságban azonban minden másképpen festett. Bár az időtakarékosok jobban öltöztek azoknál, akik az amfiteátrum környékén laktak. Több pénzt kerestek , s többet is tudtak költeni. De kedvetlenek voltak, keserű képet vágtak, barátságtalan s fáradt volt a tekintetük. Az a szólás, hogy "Eredj csak Momóhoz!", előttük persze ismeretlen volt. Senkijük nem volt, aki úgy hallgatta volna őket, hogy ettől okosak, békülékenyek és jókedvűek legyenek. De ha lett volna is olyan – nagyon kétséges, hogy elmennek -e hozzá, hacsak nem lehetett volna ezt is pillanatok alatt elintézni. Másképpen elveszett időnek vélték volna. Úgy gondolták, még a szabadidejüket is ki kell ha sználniuk, s rohanvást annyi szórakozásra, kikapcsolódásra szert tenniük, amennyire csak lehet.

Már nem tudtak igazán ünnepelni, se vidáman, se komolyan. Álmodozni nekik szinte bűnténynek számított. Legkevésbé azonban a csöndet viselték el. Ha csönd volt, félelem szállta meg őket, mert megsejtették, valójában mi is történt az életükkel. így hát zajt csaptak, ahol a legparányibb csöndet sejdítették. Ez persze nem vidám lárma volt, mint, mondjuk, a játszótér lármája, hanem dühödt és rosszkedvű, s mindez napr ól napra jobban megtöltötte a nagy várost. Hogy valaki szívesen, netán munkája iránti szeretetből is dolgozhat, az már eszükbe sem jutott, az már nem számított – ellenkezőleg, ez csak hátráltatta őket. Fontos csupán az volt, hogy minél rövidebb idő alatt minél többet dolgozzanak. A munkahelyeken, a nagy üzemekben és irodaházakban, éppen ezért táblák függtek, rajtuk ez állt: AZ IDŐ KINCS – NE VESZTEGESD! vagy: AZ IDŐ PÉNZ – TAKARKOSKODJ! Hasonló táblák függtek a főnökök íróasztala fölött, az igazgatói székek mögött, az orvosok várótermében, az üzletekben, éttermekben, áruházakban, még az iskolákban, óvodákban is. Egyetlen hely sem volt kivétel. S végül a nagy város látványa is mindjobban átalakult. A régi negyedeket lebontották, új házakat építettek, ezekről mindent elhagytak, amit fölöslegesnek véltek. Takarékoskodtak azzal is, hogy olyan házakat építsenek, amilyenek illenének a bennük lakó emberekhez; így ugyanis csupa különböző házat ke llett volna építeniük. Sokkal olcsóbb és időtakarékosabb volt egyforma házakat építeni. A nagy város északi részében már hatalmas új lakónegyedek terpeszkedtek. A sokemeletes bérkaszárnyák végtelen sorban húzódtak, olyan egyformák voltak, akár a tojások. S mivel minden ház egyforma volt, természetesen az utcák is egyformák voltak. S ezek az egyenutcák nőttek és nőttek, terjeszkedtek zsinóregyenesen a horizontig – a rend sivataga voltak! S pontosan így zajlott az emberek élete is, akik itt éltek: zsinóregye nesen a horizontig! Itt minden hajszálra ki volt számítva és megtervezve, minden centiméter és minden pillanat. Senki se akart rádöbbenni, hogy valójában nem időt, valami egészen mást takarít meg. Senki se akarta tudomásul venni, hogy élete egyre szegénye bb, egyre sivárabb és hidegebb lesz. A gyerekek azonban nagyon is megérezték, mert rájuk már senkinek nem volt ideje. De az idő élet. S az élet a szívben lakik. S minél tovább takarékoskodtak vele az emberek, annál kevesebb maradt nekik.

HETEDIK FEJEZET Momo meglátogatja barátait, őt az ellenség látogatja meg – Nem tudom, miért – mondta egy nap Momo –, úgy tetszik, hogy régi barátaink mostanában egyre ritkábban jönnek. Egyiket -másikat, azt se tudom, mikor láttam. Idegenvezető Gigi és Utcaseprő Beppo ült mellette a fű benőtte romlépcsőn, s nézték a naplementét. – Bizony – mondta elgondolkodva Gigi –, én is így vagyok. Egyre kevesebben vannak, akik meghallgatnák a történeteimet. Már nem olyan, mint régen. Valami baj van. – De mi? – kérdezte Momo. Gigi a vállát vonta, s tűnődve letörölt nyálával néhány betűt, amit a palatáblára vésett. A palatáblát az öreg Beppo találta néhány hete a kukában, és elhozta Momónak. Persze nem volt már egészen új, középütt el is volt re pedve, de még használni lehetett. Azóta Gigi mindennap mutogatta Momónak, hogyan kell betűt írni. Mivel Momónak jó emlékezőtehetsége volt, időközben egészen jól megtanult olvasni. Csak az írás nem akart úgy igazából menni. Utcaseprő Beppo, aki eltöprenget t Momo kérdésén, lassan bólintott, s azt mondta: – Bizony, igaz. Valami közeledik. A városban már mindenütt ott van. Régen föltűnt nekem. – De micsoda? – kérdezte Momo. Beppo elgondolkodott, aztán így válaszolt: – Semmi jó. – S egy idő múlva hozzátette : – Hideg lesz. – Ugyan! – mondta Gigi, s karját vigasztalóan Momo vállára tette. – Jön helyette egyre több gyerek. – Éppen ez az – vélte Beppo –, éppen ez az. – Mire gondolsz? – kérdezte Momo. Beppo hosszan hallgatott, s végül azt mondta: – Nem miatt unk jönnek. Csak menedéket keresnek. Mindhárman az amfiteátrum kerek, füves porondjára pillantottak, ahol jó néhány gyerek új labdajátékot játszott, amit ma délután találtak ki. Momo néhány régi barátja is köztük volt: a szemüveges fiú, akit Paolónak hív tak, a Maria nevű kislány Dedé nevű testvérkéjével, a fej hangú, kövér gyerek, a neve Massimo volt, s egy másik fiú, aki kicsit elhanyagolt volt, s Francónak szólították. De volt rajtuk kívül még néhány más gyerek, alig pár napja tartoztak közéjük, s egy m ég kisebb, aki ma délután jelent meg először. Valóban úgy tetszett, ahogyan Gigi mondta: egyre szaporodtak, nap nap után. Momo igazából szeretett volna örülni ennek. De a gyerekek nagyobb része egyszerűen nem tudott játszani. Csak kedvetlenül ültek, unatk oztak, s nézték Momót meg a barátait. Olykor szándékosan zavarták a játékot, s mindent elrontottak. Gyakran volt mostanában civódás, veszekedés. Persze hamar elmúlt, mert Momo jelenléte ezekre a gyerekekre is hatott, s hamarosan kiderült, hogy nekik vannak a legjobb ötleteik, és ők is lelkesen játszanak. Aztán naponként újabb gyerekek jöttek, előfordult, hogy a város legtávolabbi részeiből is. S kezdődött minden elölről, hiszen jól tudjuk, sokszor egy játékrontó elég, hogy mindenkinek kedve szegüljön.

S vo lt még valami, amit Momo nem értett igazán. Nemrégen kezdődött. Egyre sűrűbben előfordult, hogy a gyerekek mindenféle játékot cipeltek ide, amivel valójában nem lehetett játszani, például távirányítású tankot, ide -oda araszolt, egyébre azonban nem volt jó. Vagy űrrakétát, pörgött egy pózna körül, egyebet nem is lehetett kezdeni vele. Vagy egy kis robotot, villódzó szemekkel billegett előre, s a fejét forgatta, másra nem volt használható. Persze igen drága játékok voltak ezek, Momo barátainak ilyen sose vol t, magának Momónak pláne nem. Ezek a holmik legapróbb alkatrészükig olyan tökéletesek voltak, hogy semmi képzelőerő nem kellett hozzájuk. Így aztán a gyerekek néha órákig ültek, s megbabonázva, de unatkozva nézték a működésüket, ahogy zurrogtak föl -alá, bi llegtek ide -oda, pörögtek körbe – és közben semmi se jutott eszükbe. Inkább visszakívánkoztak régi játékaikhoz, amikhez elég volt nekik néhány doboz, egy szakadt asztalterítő, egy vakondtúrás vagy egy marék kavics. Ezekkel akármit el tudtak képzelni. Vala mi ma sem volt rendben egészen a játékban. A gyerekek egymás után abbahagyták, s végül mindannyian ott üldögéltek Gigi, Beppo meg Momo körül. Azt remélték, Gigi mesél nekik, de az se ment. A legkisebbnél, aki ma járt itt először, táskarádió volt. Kicsit ol dalt ült, és nagyon fölhangosította. Valami reklámműsort adtak. – Nem tudnád halkabbra venni ezt a hülye dobozt? – kérdezte fenyegető hangon az elhanyagolt fiú, akit Francónak szólítottak. – Nem értem, mit mondasz – vigyorgott az újonnan érkezett –, nagy on hangos a rádióm. – Azonnal vedd halkabbra! – kiáltott Franco, és fölállt. Az idegen fiú kicsit elsápadt, durcásan azt felelte: – Te nekem ne parancsolj, és senki se parancsolgasson! Olyan hangosra csavarom a rádiómat, amilyenre akarom. – Ebben igaza van – vélte az öreg Beppo –, nem tilthatjuk meg neki. Legföljebb kérhetjük. Franco visszaült a helyére. – Menjen máshova – mondta elkeseredetten –, az egész délutánunkat elrontja. – Biztosan van oka rá – felelte Beppo, s barátságosan, apró szemüvegén keresztül figyelmesen nézett az idegen fiúra. – Biztosan van. Az idegen fiú hallgatott. Egy idő után halkabbra vette a rádióját, s másfelé nézett. Momo odament hozzá, csöndesen leült mellé. A fiú kikapcsolta a rádiót. Egy darabig csönd volt. – Mesélsz nekünk, Gigi? – kérte egyik az új gyerekek közül. – Jaj, mesélj – mondták a többiek – egy vidám történetet! Ne, inkább egy izgalmast! Ne, inkább egy mesét! Inkább egy kalandost! Gigi n em akart mesélni. Először fordult elő, hogy nem. – Inkább azt szeretném – mondta végül –, hogy ti meséljetek. Magatokról, az otthonotokról, mit szoktatok csinálni, miért jöttök ide. A gyerekek elnémultak. Arcuk egyszeriben elszomorodott. – Nekünk most s zép autónk van – jött meg végül egyikük hangja. – Szombaton, ha a papám meg a mamám ráér, mindig lemossák. Ha jó vagyok, én is segíthetek. Később majd én is szeretnék egy ilyet. – Én pedig – mondta egy kislány –, én mindennap elmehetek moziba, amikor csak akarok. Ott jó helyen vagyok, mert a papám meg a mamám sajnos nem érnek rá.

Kisvártatva hozzátette: – De én nem akarok moziban ülni. Inkább megspórolom a pénzt, és idejövök. Ha elég pénzt összespóroltam, veszek magamnak vonatjegyet, és elutazom a hét tö rpéhez. – De buta vagy z szólt egy másik gyerek –, azok nincsenek is. – De vannak – durcáskodott a kislány –, még egy prospektusban is láttam. – Nekem tizenegy meselemezem van – mondta egy kisfiú –, annyiszor hallgatom meg őket, ahányszor csak akarom. R égebben a papám, ha este hazajött a munkából, mindig maga mesélt nekem. Az szép volt. De most már alig látjuk. Vagy fáradt és nincs kedve. – És a mamád? – kérdezte a Maria nevű kislány. – Az is most egész nap oda van. – Persze – mondta Maria –, nálunk u gyanúgy van. De nekem szerencsére itt van Dedé. – Megcsókolta az ölében ülő testvérkéjét, s folytatta: – Ha hazajövök az iskolából, megmelegítem az ebédünket. Aztán megcsinálom a leckét. Aztán... – a vállát rángatta. – Na igen, aztán csak elcsavargunk, amí g este nincs. Legtöbbször idejövünk. Valamennyi gyerek bólintott, hiszen többé -kevésbé mindnyájan így voltak. – Én tulajdonképpen örülök – mondta Franco, miközben egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki örül –, hogy az öregeimnek sosincs idejük rám. Külön ben mindjárt összevesznek, én meg kapom a verést. Egyszer csak feléjük fordult a táskarádiós gyerek, és megszólalt: – Én pedig most sokkal több zsebpénzt kapok, mint régebben! – Világos – mondta Franco –, azért, hogy lerázzanak. Mindent azért csinálnak, mert nem kellünk nekik. Nekik már semmi se kell. Ez a véleményem. – Ez nem igaz! – kiáltott az idegen fiú dühösen. – Én kellek a szüleimnek, nagyon is kellek. Ők nem tehetnek róla, hogy már nincsen idejük. Nem tudnak rajta változtatni. Ezért is ajándékoz ták nekem a táskarádiót. Ez nagyon drága volt. Ez igazán bizonyíték, vagy nem? Mindenki hallgatott. A fiú, aki egész délután a többiek játékát rontotta, hirtelen sírni kezdett. Megpróbálta elfojtani a sírást, piszkos öklével a szemét törölgette, de a könny fényes csíkban csordult a maszatfoltokon át a képén lefelé. A többi gyerek szánakozva nézett rá, t öbben lesütötték a szemüket. Hirtelen megértették a fiút. Az ő szívüket is ugyanaz nyomta, mint a fiúét. Úgy érezték, cserbenhagyták őket. – Bizony – mondta egy idő után újra Beppo –, jön a hideg. – Lehet, hogy én majd nem is járhatok ide – mondta Paolo, a szemüveges fiú. – Miért nem? – csodálkozott Momo. – A szüleim azt mondták – magyarázta Paolo –, ti csak lajhárok vagytok, meg lopjátok a napot. Lopjátok a Jóisten drága idejét, mondták. Éppen ezért van nektek olyan sok belőle. Mivel nagyon is sok léte zik a ti fajtátokból, a többi embernek egyre kevesebb az ideje, azt mondják. És én ne járjak ide, mert éppen olyan leszek, mint ti. A gyerekek megint csak bólintottak, hasonlót már nekik is mondtak. Gigi sorra megnézte a gyerekeket. – Ti ezt elhiszitek rólunk? Akkor miért jöttök mégis ide? Rövid hallgatás után megszólalt Franco:

– Nekem mindegy. Én egyszer úgyis útonálló leszek, mondja az ősöm mindig. Én veletek tartok. – Nocsak – mondta Gigi, s fölvonta szemöldökét. – Szóval ti is úgy gondoljátok, ho gy naplopók vagyunk? A gyerekek zavartan sütötték le szemüket. Végül Paolo kutatva Beppo szemébe nézett. – Csak nem hazudnak a szüléink? – kérdezte halkan. Aztán még halkabban: – Nem azok vagytok? Az öreg utcaseprő teljes hosszában fölemelkedett, nem vo lt épp hórihorgas, ujját föltartotta, s így szólt: – Én még fikarcnyit se loptam az Isten drága idejéből, de még az embertársaiméból sem. Erre esküszöm, Isten engem úgy segéljen! – Én is! – tette hozzá Momo. – Én is! – mondta komolyan Gigi. A gyerekek megindultan hallgattak. Egyikük sem kételkedett barátaik szavában. – És különben is hadd mondjak nektek valamit – folytatta Gigi. – Azelőtt az emberek mindig szerettek Momóhoz eljönni, hogy meghallgassa őket. Önmagukra találtak itt, ha értitek, mit akarok ezzel mondani. Most azonban ilyesmi már nem nagyon érdekli őket. Régebben azért is szívesen eljöttek, hogy engem hallgassanak. Közben megfeledkeztek magukról. Most már ez sem érdekli túlságosan őket. Nincs idejük ilyesmire, azt mondják. És rátok sincsen m ár idejük. Nem veszitek észre? Az az érdekes, mire nincsen már idejük! Összehúzta a szemét, és bólintott. Aztán folytatta: – Múltkor régi ismerőssel találkoztam a városban, egy fodrásszal, Fusinak hívják. Már egy ideje nem láttam, és most alig ismertem r á, olyan ideges, olyan más, mogorva, kedvetlen. Azelőtt kedves fickó volt, nagyon szépen énekelt, és mindenről sajátos gondolatai voltak. Egyszer csak minderre nincsen ideje. Ez az ember már csak önmaga kísértete, egyáltalán nem az a Fusi többé, értitek? H a csupán ő volna így, egyszerűen azt gondolnám, kicsit bezsongott. De bárhova nézek, ilyen embereket látok. S egyre több az ilyen ember. Most a régi barátaink is kezdik! Komolyan, már azt kérdem magamtól, van -e olyan bolondéria, ami ragadós? Az öreg Beppo bólintott. – Biztosan van – mondta –, valami fertőzésnek kell lennie. – De akkor segítenünk kell a barátainknak – mondta kétségbeesetten Momo. Aznap este valamennyien együtt sokáig tanácskoztak, mitévők legyenek. De a szürke urakról és ténykedésükről mit sem sejtettek. A következő napokban Momo elindult, hogy megkeresse régi barátait, s megtudja tőlük, mi bajuk, miért nem jönnek ki többé hozzá.

Először Nicolához, a kőműveshez ment. Jól ismerte a házat, ahol egy kis padlásszobában lakott. De nem volt odahaza. A többi lakó csak annyit tudott, hogy odaát az új lakónegyedekben dolgozik, és rengeteg pénzt keres. Csak ritkán vetődik haza, s akkor is igen későn. Nem is szokott egészen józan lenni, s egyre nehezebb szót érteni vele. Momo úgy gondolta, megvárja. Odaült a lépcsőre, az ajtaja elé. Lassan besötétedett, Momo elaludt. Már késő éjszaka lehetett, amikor Nicola botladozó lépése és hörgő dalolá sa fölébresztette. Jött imbolyogva fölfelé a lépcsőn. Meglátta a gyermeket, s tanácstalanul megállt. – Hé, Momo! – dünnyögte, látszott, zavarja, hogy a kislány ebben az állapotban látja. – Te is megvagy még? Mi a csudát keresel itt? – Téged – mondta báto rtalanul Momo. – Na, nem mondom, te aztán – mondta Nicola, s mosolyogva a fejét csóválta. – Idejön az éjszaka közepén, hogy a régi barátját megnézze. Persze én is rég meglátogattalak volna, ha lenne ilyesmire időm... Privát kedvtelésre. Nicola bizonytala n kézmozdulatot tett, és nehézkesen leereszkedett Momo mellé a lépcsőre. – Mit gondolsz, mi énvelem mostan a helyzet, te gyerek! Már nem úgy van, mint régen. Változnak az idők. Odaát, ahol most vagyok, más tempót diktálnak. Hajtunk, akár a sátán. Naponta egy emeletet odaverünk, egyiket a másik után. Bizony, más a figura, mint azelőtt. Itt minden meg van szervezve, minden kézmozdulat, érted, a legapróbb részletekig... Tovább beszélt, Momo figyelmesen hallgatta. S minél tovább hallgatta, annál inkább csappa nt a lelkesedés Nicola hangjából. Hirtelen megállt, kérges kezével végigsimított az arcán. – Csupa hülyeséget hordok itt össze – mondta egyszer csak szomorúan. – Látod, Momo, megint túl sokat ittam. Elismerem. Mostanában előfordul, hogy túl sokat iszom. M ásképp nem bírnám ki, amit mi művelünk. Egy tisztességes kőművesnek ettől nem is lehet jó a lelkiismerete. Túlságosan sok a homok a malterban, érted? Ez mind legföljebb négy, öt évig tart, aztán egy köhintésre összeomlik. Kontármunka ez, közönséges kontárm unka! De még nem ez a legrosszabb. A legrosszabbak a házak, amiket fölépítünk. Ezek nem házak, ezek... ezek embersilók! Fölfordul a gyomrunk! De mi közöm nekem mindehhez? Megkapom a pénzemet és kész! Na ja, változnak az idők. Azelőtt ez nálam másképpen vol t, büszke voltam a munkámra, ha valamit fölépítettünk, azt meg lehetett nézni. De most... Ha egyszer eleget kerestem, szögre akasztom a kőműveskanalat, és valami másba kezdek. Lógatta a fejét, és komoran maga elé meredt. Momo nem szólt, csak hallgatta. Nicola egy idő után halkan folytatta: – Talán mégiscsak el kellene egyszer mennem hozzád, hogy mindent elmeséljek. Bizony, azt kellene. Mondjuk, mindjárt holnap, jó? Vagy inkább holnapután? Na, meglátom, hogyan legyen. De biztosan elmegyek. Kezet rá? – Ke zet rá – mondta Momo, és örült. Aztán elbúcsúzott, mindketten nagyon fáradtak voltak. Nicola azonban se másnap, se a rákövetkező nap nem jött. Egyáltalán nem jött. Lehet, hogy valóban nem volt rá ideje.

Momo következőnek Nino vendéglőst és kövér feles égét látogatta meg. A kis öreg ház, aminek vakolatát félig lemosta az eső, a város szélén állt. Momo, mint azelőtt is, hátra, a konyha felé került. A konyhaajtó nyitva volt, Momo már messziről hallotta, hogy Nino heves szóváltásba keveredett a feleségével, Lilianával. Liliana a fazekakkal meg a lábasokkal foglalatoskodott a tűzhelynél. Kövér arca ragyogott az izzadságtól. Nino hadonászva pörölt a feleségével. Kisbabájuk egy kosárban ült a sarokban, és sírdogált. Momo halkan odaült a kisbaba mellé. Ölébe vette, óvatosan elkezdte ringatni, a baba elhallgatott. A házaspár abbahagyta a veszekedést, odanéztek. – Jaj, te vagy, Momo – mondta Nino, és kicsit elmosolyodott. – Szép, hogy egyszer te is mutatkozol. – Akarsz enni? – kérdezte Liliana kissé nyersen. Momo a fejét rázta. – Hát mit akarsz? – érdeklődött Nino idegesen. – Ebben a pillanatban valóban nincsen rád időnk. – Csak meg akartam kérdezni – felelte halkan Momo –, miért nem jöttetek olyan sokáig hozzám. – Én se tudom – mondta Nino ingerülten. – Most igazán egyéb gondunk is van. – Bizony – csörömpölt Liliana a fazekakkal –, neki most egyéb gondja van. Például, hogyan utálja ki a régi vendégeit, az most a gondja! Emlékszel azokra az idős emberekre, Momo, aki k mindig ott ültek a sarokasztalnál? Elzavarta őket! Kidobta őket! – Nem dobtam ki senkit – védekezett Nino. – Udvariasan fölszólítottam őket, hogy keressenek maguknak más vendéglőt. Ehhez mint vendéglősnek jogom van. – Jogod, jogod! – válaszolt Liliana fölháborodottan. – Ilyesmit egyszerűen nem tesz az ember. Mert embertelen és közönséges. Tudod nagyon jól, hogy nem találnak másik vendéglőt. Itt nálunk egy lelket se háborgattak. – Persze, egy lelket se háborgattak! – mondta Nino. – Mert hozzánk a tiszte sséges, fizető publikum el se jött addig, amíg ezek a borotválatlan, vén habakukok itt üldögéltek. Azt hiszed, az ilyesmi tetszik az embereknek? S azon az egy pohár olcsó vörösboron, amit esténként megengedhettek maguknak, mi ugyan mit kerestünk? Aztán így menjen az ember ötről a hatra! – Eddig egészen jól megvoltunk – vágott vissza Liliana. – Eddig, persze – heveskedett Nino. – De nagyon jól tudod, hogy így nem mehet tovább. A tulajdonos megemelte a bérletemet. Egyharmaddal többet fizetek, mint eddig. Mi nden drágul. Honnan vegyem rá a pénzt, ha vén trottyoknak csinálok menhelyet a vendéglőmből? Miért kíméljek másokat? Engem se kímél senki. A termetes Liliana úgy odacsapta a lábast a tűzhelyre, csak úgy zengett. – Hadd mondjak neked valamit – mondta, s s zéles csípőjére tette a kezét. – Ezek közt a vén trottyok közt, ahogyan te nevezed őket, ott van például az én Ettore nagybácsikám. És nem engedem, hogy pocskondiázd a családomat! Ettore bácsi rendes, becsületes ember, még akkor is, ha nincs annyi pénze, m int a te vastag pénztárcájú új vendégeidnek! – Ettore bármikor jöhet – felelte hadonászva Nino. – Megmondtam neki, ő maradhat, ha akar. De nem akar. – Persze hogy nem akar a régi barátai nélkül! Mit képzelsz te? Talán magában kushadjon odakint valamelyik sarokban?

– Akkor nem tehetek semmit! – kiabált Nino. – Nekem mindenesetre semmi kedvem, hogy savanyú lőrét mérjek életem végéig, csak azért, mert neked van egy Ettore nevű nagybácsikád. Én vinni akarom valamire! Ez olyan nagy bűn? Fel akarom lendíteni e zt a boltot! Ki akarok hozni valamit a kocsmámból! És nemcsak magamért teszem. Éppúgy teszem érted meg a gyerekért. Nem tudod ezt fölfogni, Liliana? – Nem – mondta keményen Liliana. – Ha csak szívtelenség árán lehet, ha már ezzel kezdődik, akkor köszönöm. Akkor én egy szép napon fogom a cókmókomat. Te meg csinálj, amit akarsz. Kikapta Momo öléből a kisbabát, aki közben megint elkezdett sírni, és kiszaladt a konyhából. Nino egy ideig nem szólt. Rágyújtott, forgatta ujja közt a cigarettát. Momo nézte. – Na igen – szólt végül Nino –, rendes fickók voltak. Szerettem is őket. Tudod, Momo, magam is sajnálom, hogy... De hát mit csináljak? Változnak az idők. – Lilianának talán igaza van – folytatta aztán. – Amióta ezek az öregek nincsenek, valahogy idegen neke m ez a vendéglő. Hideg, rideg, érted? Már magam se tudom elviselni. Igazán nem tudom, mitévő legyek. De manapság mindenki így csinálja. Miért legyek én más? Vagy mit gondolsz, legyek más? – Momo észrevétlenül bólintott. Nino ránézett, és ő is bólintott. E lmosolyodtak mind a ketten. – De jó, hogy eljöttél – mondta Nino. – Már egészen elfelejtettem, hogy azelőtt ilyenkor mindig az járta: Eredj csak Momóhoz! De most majd elmegyünk hozzád Lilianával. Holnapután szünnap lesz nálunk, akkor elmegyünk. Rendben? – Rendben – mondta Momo. Nino egy zacskó almát meg narancsot adott neki, s Momo hazament. Nino és termetes felesége valóban eljöttek. A babát is magukkal hozták, meg tele kosár mindenféle jót. – Képzeld, Momo – sugárzott Liliana –, Nino elment Ettore nagybácsihoz meg a többi öreghez, mindegyikhez külön -külön, bocsánatot kért, és invitálta őket, jöjjenek újra vissza a vendéglőbe. – Igen – tette hozzá mosolyogva Nino, s megvakarta a füle tövét z, mind ott ül megint, s a vendéglőm föltornászásából persze nem lesz semmi. De most nekem is újra tetszik. Nevetett, a felesége meg azt mondta: – Majd csak megélünk azért, Nino.

Szép délután lett belőle, s amikor elköszöntek, megígérték, hogy hamarosan újra eljönnek. Momo egyiket a másik után látogatta meg ré gi barátai közül. Elment az asztaloshoz, aki annak idején az asztalt meg a székeket eszkábálta ládadeszkából. Elment az asszonyokhoz, akik az ágyat hozták neki. Egyszóval elment mindenkihez, akit régebben meghallgatott, s akik okosabbak, határozottabbak, v idámabbak lettek ettől. Mindenki azt ígérte, hogy eljön. Volt, aki nem tartotta meg a szavát, vagy nem is tarthatta meg, mivel nem volt ideje rá. Sok régi barát azonban valóban eljött, s szinte megint olyan volt, mint valamikor. Momo nem is tudta, hogy mi ndezzel a szürke urak útját keresztezi. Amit azok igazán nem tűrhettek. Nem sokkal azután – egy különösen forró délidőben – Momo egy babát talált a rom kőlépcsőjén. Máskor is előfordult, hogy valamelyik gyerek a drága játékát, amivel úgyse tudott mit kez deni, egyszerűen ottfelejtette, nem vitte haza. Momo azonban nem emlékezett, hogy ilyen babát látott volna bármelyiküknél. Bizonyosan föltűnt volna neki, hiszen egészen különleges baba volt. Majd akkora volt, mint maga Momo, annyira ember formájú, akár ki sgyereknek is lehetett volna nézni. Közelebbről mégse nézett ki kisgyereknek, inkább csinos fiatal hölgynek vagy kirakatbábunak. Piros ruha volt rajta, a szoknyácska rövid, a lábán magas sarkú szíjfonat cipő. Momo megbabonázva bámult rá. Kis idő után hoz záért a kezével, a baba meg -megzörgette szempilláját, mozgatta a száját, nyafogó hangon, mintha telefonból jönne, azt mondta: – Jó napot! Bibi bébi vagyok, a szuperbaba. Momo hátrahőkölt, de önkéntelenül válaszolt: – Jó napot, az én nevem Momo! A baba erre megint csak mozgatta a száját, és azt mondta: – A tied vagyok. A többiek majd irigyelnek tőled. – Nem hiszem, hogy az enyém vagy – mondta Momo. – Inkább azt hiszem, hogy valaki ittfelejtett. Megfogta a babát, és fölemelte. A baba szája újra mozogni kezdett, így szólt: – Még több holmit szeretnék. – Igen? – kérdezte Momo, és töprengett. – Nem tudom, nekem van -e olyasmim, ami neked való. Megmutatom minden holmimat, aztán majd válaszd ki, ami neked tetszik. Fogta a babát, és a falban levő lyukon át lemászott a szobájába. Az ágy alól előhúzott egy dobozt, benne mindenféle kinccsel, és odaállította Bibi bébi elé. – Tessék – mondta –, ez minden, amim van. Ha valami megtetszik, csak szólj. Megmutatott neki néhá ny színes madártollat, egy szépen erezett követ, egy aranygombot, egy darabka színes üveget. A baba nem szólt, Momo kicsit meglökte. – Jó napot – nyafogta Bibi bébi –, Bibi bébi vagyok, a szuper baba. – Persze – mondta Momo –, ezt már tudom. De hát ki ak artál valamit választani magadnak, Bibi bébi. Itt van például ez a rózsaszínű kagyló. Tetszik? – A tied vagyok – válaszolt a baba –, a többiek majd irigyelnek tőled.

– Persze, ezt már mondtad – szólt Momo. – De ha nem kell semmi a holmijaim közül, talán játszhatunk, igen? – Még több holmit szeretnék – ismételte a baba. – Több nincs – mondta Momo. Fogta a babát, és újra kimászott vele a szabadba. Ott letette Bibi bébi szuperbabát a földre, és leült vele szemben. – Most azt játsszuk, hogy te eljössz hozz ám látogatóba – ajánlotta Momo. – Jó napot – mondta a baba –, Bibi bébi vagyok, a szuperbaba. – Milyen kedves, hogy meglátogat – felelte Momo. – Honnan jön, tisztelt hölgy? – A tied vagyok – folytatta Bibi bébi –, a többiek majd irigyelnek tőled. – Na, hallod – mondta Momo –, így nem lehet játszani, ha te mindig ugyanazt mondod. – Még több holmit szeretnék – felelte a baba, és megzörgette a szempilláját. Momo másik játékkal próbálkozott, amikor az sem sikerült, egy harmadikkal, aztán egy negyedikkel, ötödikkel. Egyikből se lett semmi. Persze, ha a baba egyáltalán semmit nem mond, Momo válaszolhatott volna helyette, a legpompásabb beszélgetés lehetett volna belőle. Bibi bébi azonban épp azzal, hogy beszélt, minden beszélgetést megakadályozott. Egy idő után Momót olyan érzés fogta el, amilyen azelőtt sose vett erőt rajta. Egészen új volt, idő kellett neki hozzá, míg rádöbbent, hogy unatkozik. Tehetetlennek érezte magát. Legszívesebben otthagyta volna a szuperbabát, hogy valami mást játsszon, de egyszerű en nem tudott elszabadulni mellőle. Momo végül ott ült, és rámeredt a babára, az meg őrá nézett kék üvegszemével, mintha hipnotizálnák egymást. Momo aztán elfordította erőszakkal tekintetét a babáról, és kicsit megijedt. Egészen közel egy előkelő hamuszü rke autó állt, nem vette észre, mikor jött. Az autóban egy pókhálószín öltözetű úr ült, kerek keménykalap a fején, apró, szürke szivar a szájában. Arca is szürke volt, akár a hamu. Az úr nyilvánvalóan már egy ideje figyelte Momót, hiszen mosolyogva biccen tett neki. S habár olyan forró délidő volt, hogy a levegő villódzott a nap parazsától, a kislány hirtelen vacogni kezdett. A férfi kinyitotta a kocsi ajtaját, kiszállt, és odajött Momóhoz. Kezében ólomszürke aktatáskát cipelt. – Milyen szép babád van – mondta szokatlanul szenvtelen hangon. – Ezért biztosan irigyelnek majd a többiek. Momo a vállát rándította, és hallgatott. – Biztosan nagyon drága baba volt – folytatta a szürke úr. – Nem tudom – motyogta zavartan Momo –, én úgy találtam. – Ne mondd! – szólt a szürke úr. – Nagyon szerencsés kislány vagy, úgy látom. Momo hallgatott, és összehúzta magán a férfikabátot. Hidegebb lett. – Mindenesetre úgy látom – vélte a gyér mosolyú szürke úr –, nem örülsz neki különösen, kicsikém. Momo a fe jét rázta. Hirtelen úgy érezte, mintha minden öröm eltűnt volna a világból – dehogy, mintha egyáltalán nem is lett volna soha öröm a világon. Minden, amit ő annak hitt, csak puszta képzelgés volt. Érzett azonban valami olyat is, ami figyelmeztette.

– Már jó ideje figyellek – folytatta a szürke úr –, és úgy tetszik nekem, egyáltalán nem tudod, hogyan kell egy ilyen mesés babával játszani. Megmutassam neked? Momo meglepődve nézett a férfira, és bólintott. – Még több holmit szeretnék – nyafogott egyszer csa k a baba. – Na látod, kicsikém – mondta a szürke úr –, ő maga megmondja neked. Ilyen mesés babával nem lehet csak úgy játszani, mint egy akármilyennel, ez világos. Nem azért van. Másképpen kell játszanod vele, ha nem akarsz unatkozni. Figyelj csak, kicsik ém! Odament az autójához, és kinyitotta a csomagtartót. – Először is – mondta –, sok ruha kell neki. Itt van például ez a gyönyörű estélyi ruha. Kivette és odadobta Momónak. – Itt meg egy igazi nercbunda. Itt egy selyem pongyola . Itt egy teniszruha. It t egy síruha. Meg egy fürdőruha. Meg egy lovaglóruha. Pizsama. Hálóing. Másik ruha. Még egy ruha. Még egy. Még egy... Minden holmit odahajigált Momo meg a baba közé, már egész torony nőtt belőle. – Tessék – mondta –, ezzel egy darabig eljátszhatsz, ugye, kicsikém? Néhány nap múlva már ez is unalmas lesz, úgy gondolod? Jól van, keresünk még holmit a babádnak. Megint a csomagtartó fölé hajolt, újabb holmit hajigált Momónak. – Itt van például egy igazi kis kígyóbőr kézitáska, benne igazi ajakrúzs meg púder es szelence. Itt egy kis fényképezőgép. Itt egy teniszütő. Itt egy baba -televízió , igazából működik. Itt egy karkötő, nyaklánc, fülbevaló, babarevolver, selyemharisnya, tollas kalap, szalmakalap, tavaszi kalap, golfütőcske, kis csekk -könyv, parfümös üveg, fürdősó, spray... – Megállt, fürkészőn Momóra nézett, aki bénultan ült a rengeteg holmi közt a földön. – Látod – folytatta a szürke úr –, mindez egyszerű. Mindig több és több kell, akkor nem unatkozik az ember. Lehet, hogy te azt gondolod, ennek a Bibi bé bi szuperbabának egy nap majd mindene meglesz, és aztán mégiscsak unatkozni fogsz. Nem, kicsikém, ettől ne félj! Van nekünk ugyanis egy Bibi bébihez való társunk. Másik babát vett elő a csomagtartóból. Ugyanakkora volt, mint Bibi bébi, ugyanolyan szuper, csak éppen fiatalember. A szürke úr leültette Bibi bébi mellé, és megmagyarázta: – Ez a Bubi fiú! Ennek is lesz töméntelen sok holmija. S ha mindez együtt is unalmas lesz, van még egy barátnője Bibi bébinek, annak is rengeteg saját holmija, ami csak ráill ik. Bubi fiúnak is van hozzá illő barátja, annak is van barátja, barátnője. Látod, soha többé nem lesz unalmas, mindig minden vég nélkül folytatódik, s azután is még mindig lesz valami, hogy megkívánd magadnak. Beszéd közben egyik babát a másik után vette ki a csomagtartóból, a csomagtartó, úgy látszott, kimeríthetetlen, a babákat odaállította Momo köré. Momo még mindig mozdulatlanul ült, s riadtan figyelte a férfit. – Nos? – mondta végtére a férfi, s kövér füstfelhőt pöfékelt. – Most már fölfogtad, hogy an kell az ilyen babákkal játszani? – Föl – válaszolt Momo. Vacogott a hidegtől. A szürke úr elégedetten biccentett, és nagyot szippantott szivarján. – Szeretnéd ezt a sok szép holmit meg is tartani, ugye? Jól van, kicsikém, neked ajándékozom. Megkapod mindezt, persze nem egyszerre, hanem sorra egymás után! Aztán még

. . . . . .